A nemes szándék következménye

A nemes szándék következménye

Azok a legnehezebb élethelyzetek, amelyek következményeit nem lehet előre látni. Az ember néha a legjobb, a legnemesebb szándéktól vezérelve hoz meg olyan döntést, amely idővel sorsokat, családokat tesz tönkre. Igen, számomra sem ismeretlen a mondás, miszerint: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve — mondja magába roskadtan a férfi.

— Most, mintegy harminc év távlatából úgy tűnik, akkor helyesen cselekedtem — mondja, miközben hol összekulcsolja kezét, hol széttárja ujjait. — Arra viszont már nem tudok ilyen határozottan válaszolni, hogy hasonló helyzetben ismét megtenném-e. Nagyon szerettem, ma is változatlanul szeretem a feleségemet. Mindent elkövetnék azért, hogy boldog legyen, és talán ez az egyetlen mentségem.

Értelmiségi szülőktől származom, akik sokat adtak arra, hogy a családba ne kerüljön arra nem méltó személy. Ezért apám éveken át fáradhatatlanul adta a tanácsokat a testvéremnek és nekem arra vonatkozóan, hogy milyen házból, milyen lánnyal kell házasságot kötni. A négy évvel idősebb bátyám az egyetem befejezése után megnősült, ám a kisfia még kétéves sem volt, amikor egy közúti balesetben meghalt. Így talán nem csoda, hogy a szüleim elvárták: a családalapításra vonatkozó elképzeléseiknek én tegyek eleget.

Az egyetem után dolgozni kezdtem. Akkoriban indult el az országban a magánosítás, és a vállalat, ahol elhelyezkedtem, furcsamód előbb csődbe jutott, majd magánkézre került. Szerencsére azonban a tulajdonos igényt tartott a szaktudásomra, ezért maradtam. Terepen végeztem földmérő munkát, amikor először megpillantottam a jövendőbeli feleségemet. Az apja szintén a vállalatban dolgozott, volt még három testvére is, így érthető, hogy a családom nem volt elragadtatva a választásomtól. A lány szülei egyszerű, becsületes emberek voltak. Csak az apja dolgozott, az anyja nevelte a gyerekeket, és művelte a ház körüli kertet, más foglalatosságra nem tellett az idejéből. A feleségem rendkívül csöndes, egy kissé félszeg, gyönyörű lány volt, és azonnal éreztem, hogy összetartozunk. A szüleim csöndes ellenkezése ellenére összeházasodtunk. A párom törékeny alkatára utalván apám azt mondta: ez a nő még gyereket se bír majd szülni. Elmondhatatlanul boldogok voltunk, amikor mégis állapotos maradt. Valóban nehezen viselte a várandósságot, de úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. A terhesség utolsó hónapjáig dolgozott (óvónőként), és az utolsó munkanapján, amikor a gyerekeket kísérte ki, megcsúszott a nedves lépcsőn, és a hasára esett. Haza tudott ugyan jönni egyedül, de otthon már olyan rosszul volt, hogy kórházba kellett vinni.

A várható időpont előtt egy hónappal megindult a szülés. Császármetszést kellett végezni, a babát azonban már nem lehetett megmenteni. Magamon kívül voltam, és tudtam, hogy a feleségem egyetlen vágya egy egészséges gyermek. Azt is tudtam, hogy ha a szüleim meghallják a hírt, „kinézik” majd őt a családból. Remélem, Isten megbocsátja mindazt, amit ezután tettem, azaz hogy a kórházban dolgozó két ismerős nővérrel kicseréltük az újszülöttet. Egy tizenkilenc éves lány ugyanis épp akkor szülte meg harmadik törvénytelen gyerekét. Persze, tudom, hogy nem vagyok sem Isten, sem ítélőbíró, de akkor úgy éreztem, mindenkivel jót teszünk. És furcsa módon — a feleségem és a család boldogságát látva — az időnként lázongó lelkiismeretem is elhallgatott lassan. Nőtt a fiunk, a rendkívül szívós, tömzsi kis emberke, aki annyi örömet szerzett nekünk, hogy azt elmondani sem lehet. Iskolába indult a kis legény, amikor a feleségem megszülte a lányunkat, és teljessé vált a család. Igaz, a feleségem egy picit jobban ragaszkodott a fiunkhoz, de ő is valósággal imádta az anyját.

Befejezte az egyetemet, leszolgálta a katonaságot, állást kapott, megnősült, mi pedig vártuk az unoka érkezését. A házasságuk második évfordulóját ünnepelték, amikor bejelentették: úgy határoztak, nem várnak tovább, és örökbe fogadnak egy babát. A feleségem erre gondolkodás nélkül azt mondta, várjanak még ezzel, hiszen egy anya soha sem tudja úgy szeretni az örökbe fogadott gyereket, mint azt, akit a szíve alatt hordozott. Ellenvetése senkinek sem volt, hiszen rajtam kívül más nem tudta az igazságot.

Egészen a múlt év nyaráig, amikor a horvát tengerparton nyaraltunk a gyerekekkel. Ott futottunk össze az egyik kórházi nővérrel, akit annyira meglepett a találkozás, hogy önkéntelenül szaladt ki a száján a kérdés: hogy találta fel magát a kis kakukktojás? A feleségem nem figyelt fel rá, ellenben a menyem és a fiam igen.

Azóta otthon gyökeresen megváltozott a hangulat. Én sem szólok semmit, a fiatalok sem érdeklődnek, a sok kérdés mégis ott lebeg körülöttünk. Nem merek vallomást tenni, hiszen azzal mindenkit tönkretennék. Tudom, hogy a titkomat magammal viszem a sírba, csak azt nem, hogy ez elég büntetés-e nekem...

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A nemes szándék következménye
Nézőpont
  • TÓTH Péter
  • 2018.04.08.
  • LXXIII. évfolyam 14. szám
A nemes szándék következménye
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink