A család akkor már tizennégy éve Szabadkán élt, csak ritkán jártak vissza Csantavérre, ahonnan boldogulás céljával költöztek a városba. A szülők, a dédszüleim, szigorú tekintetű, megengedés nélküli emberek, a gürcölés és a haladás, a felhalmozás alapvető indíttatása, az egyről a kettőre jutás terhe és felelőssége nyomta a vállukat egész életükben, akárha svábok lettek volna, legalábbis reformátusok, ehhez képest csantavéri magyarok, igaz katolikusok, még a templom építésében is részt vettek, amíg be nem költöztek a városba.

Nem kell több gyerek. Csak kettő. Annyival lehet boldogulni, előrehaladni. A malacságokat hagyjuk inkább másokra, a zsellérekre, cselédekre, akiknek egyéb örömük a pelenkázáson kívül úgysincs -- nem a pelenkázás kifejezést használta.

Amikor a nagyapám megismerkedett a nagyanyámmal, kiöntött a Palicsi-tó, gyökerestül dőltek ki az akácfák, a náci körte abban az évben nem termett, a szőlőt pedig megette a lisztharmat. Mindez pedig nem a rendkívül esős nyár miatt történt, hanem a miatt a fodrászlány miatt, akinek öt testvére volt, az apja pedig eltékozolta a Főposta melletti kisutcában lévő nagyszerű pékségét. Elitta. Mert a lánynak az anyja semmiféle eréllyel nem rendelkezett.

--Ez a nő tönkre fogja tenni a Pétert -- zsémbelt, miközben a konyharuhával a legyeket csapkodta a kiskonyha ajtaja mellett függő házi áldásról, akár az anyja, még arra sem volt képes, hogy lezavarja magárul az urát, vagy elvegye tőle az üveget, képtelen volt a sarkára állni, csak szült, szült, szült, aztán most megnézhetik magukat, hova kerültek. És a Péterem, oh, az én Péterem pont ebbe a...

A dédapám szorítani kezdte a kezében a bicskát, kifehéredtek a kezén a bütykök, a szalonna is izzadni kezdett az asztalon, csak a dédanyám nem vette észre, hogy be kellene fognia a száját, hiszen a fia tizenhét éves volt, a sváb fodrászlány pedig tizenöt, a nagyapám húga, Ida, ott kucorgott a fásládán. Gyönyörűséges vonásait ugyanott, ugyanabban a fehér zsalugáteres házban ette meg a betegség negyven évvel később, a bajai szőlők mélyén, gyerektelenül, szomorú kétségbeesésében, minden erejével a sógornőjébe kapaszkodva, és a körösztlányába, az anyámba.

A dédapám belevágta a bicskát az asztalba. A dédanyám megpördült, eltátotta a száját, kezében megállt a konyharuha, a legyek vidáman szartak tovább a két angyal tartotta, piros virágokkal körbeölelt házi áldásra.

— Ide baszd a kést, Pista! — kiáltotta a dédanyám, és vad hévvel a mellére csapott, ahogyan csak a fiús anyák képesek, amikor mindent, az életük munkáját látják veszendőbe menni. Gyűlölte azt a szegény, szerencsétlen sváb lánykát, pedig az sokkalta jobban hasonlított rá, mint a saját anyjára, sokkalta közelebb állt hozzá, mint a saját családjához, elvei, elképzelései teljes azonosságban voltak későbbi anyósa életfilozófiájával, bár ez sohasem derülhetett ki, mert meggátolta az elvakultság, a fövénység és dédapám korai halála.

A fénykép egy évvel ezt a délutánt követően készült.

A nagyapámat nem sokkal ezután elvitték magyar katonának, Berlinnél repeszt kapott a vállába. A nagyanyám és a nővére München mellett egy krumpliföldön dolgoztak. A világszép Ida pedig töksípot készített a bajai szőlők rejtekén, ahová úgy lehetett eljutni, ha a Bajai út végén, a bakterház háta mögött elfordulva begyalogolunk a szőlősök közé. Ült a hátsó kert végében, ölében a szúrós szárú töksíppal, és várta haza a bátyját, várta a háború végét, várta a boldogságot. Öt gyereket akart, ez volt a titkos terve, hacsak tehette, elszökött Kisradanovácra a bátyja szívszerelmének az anyjához, a kövér sváb asszonyhoz, aki tészta illatú kezével hosszan simogatta fürtjeit, ámultan dicsérte kivételes szépségét.

Anyám nem a bajai szőlők rejtekén született, nem a fehér zsalugáteres, gyönyörű zöld házban, melynek kertjében a kakastaréjok bordó testén áttűzött a délutáni nap, a pincéből áradt a friss alma illata, a góréban macskák hancúroztak. Kisradanovácon született, a sokgyerekes svábok között, ahol a nagyapja, a részeges pék, hacsak tehette, a konyha kövén mutatta be a vejének, hogyan kúszott Isonzónál, hogyan menekült meg a biztos halál torkából.

Az 1943-ban készült fényképen egy fiatal férfi kísérlete látható, aki két karjával a szülei székét fogva egyszerre próbálja földelni és elrugasztani magát, megtartani a reményt és elérni a boldogulást, bármi legyen is az.