A nagybőgő esetében nem egy klikkre van a sikerélmény

A nagybőgő esetében nem egy klikkre van a sikerélmény

Az embernek olyan érzése van, hogy Szűcs Dávid mindenhol ott van. Néha szinte nem látszik ki nagybőgője alól, két kezében erősítőket cipel, olyan, mint egy teknősbéka, néha pedig száguld a sárga köves utcán görkorcsolyán, tehermentesítve, fülében zenével. Több együttesben muzsikál, a Szabadkai Zeneiskolában klasszikus nagybőgőt tanít, és a jazz tanszéken basszusgitárt, jelenleg főleg a sok lemondott koncerten sajnálkozik, ahogy zenésztársai is.

— Nemrég ugrottam be a Sin Seekasba basszusgitárosként, de szinte minden fellépést lemondtak. Mi azért próbálunk. Amikor Sóti Juli, a zenekar énekesnője felkeresett, végigvettem a fejemben, hogy hány együttes tagja vagyok. Ott a Spona, a ContraBayando, a Blue, a Vajdasági Szimfonikus Zenekar… Hm, gondoltam, jöhet a Sin Seekas is! Szerintem működni fog, főleg, ha ennyi koncert lesz, mint mostanában — meséli nevetve, hiszen a fülig érő mosoly Dávid arcán egy kötelező kellék.

* Zenészcsalád a tiétek, nem te vagy az egyetlen muzsikus. Mindegyikőtöknek kötelező volt zeneiskolába járni?

— Nem volt ránk erőltetve, de valahogy úgy alakult, hogy mind a hatan felismertük, ez nem egy rossz hely. Én zongorázni kezdtem, be is fejeztem, majd középiskolában a zeneelméletre iratkoztam be. Akkor még a nagybőgő sehol nem volt. Aztán bejött az osztályba Csikós Árpád, az akkori tanárom, és lazán megkérdezte, ki szeretne bőgőn tanulni. Végignézett rajtunk, s azt mondta nekem: neked elég hosszúak az ujjaid, van kedved? Mondtam, hogy végül is van. Ennyi volt. A középiskola végén sokan mondták, hogy menjek tovább elméletre, hiszen jó vagyok szolfézsból és harmóniából, de akkor már tudtam, hogy inkább a nagybőgő. Hát otthon úgy néztek rám, hogy jól van, csinálja csak, ötödik gyerek, feltalálja magát, akárhogy legyen is. Gondolkoztam Szegeden, de végül egy év felkészülés után az újvidéki Zeneakadémiára felvételiztem. A tanáromat, Ivica Maruševićet s Újvidéket is imádtam. Tetszett az ottani légkör. Más volt, mint a szegedi. Jobban megfelelt a temperamentumomnak.


Szűcs Dávid (a szerző felvételei)

* Ha annak idején a trombitatanár jön előbb a terembe, s dicséri meg az ujjaid, akkor ma trombitaművész volnál?

— Nem hiszem. Őszintén szólva akkoriban nagyon keveset tudtam a bőgőről, mégis megtetszett. Volt neki egy jó groove-ja. S hálás vagyok, hogy mellette maradtam, mert nagyon jól ki tudom használni. Sokszínű. Nem egy olyan specifikus hangszer, mint például a hárfa, melyet szállítani sem egyszerű.

* Hát a nagybőgő sem olyan pici, mint egy szájharmonika…

— Jó, mondjuk, ez igaz. Most egyébként autóvásárlás előtt állok, és bizony elsődleges szempont, hogy beférjen a bőgő. Mégpedig ne úgy, hogy az anyósülést le kell tekerni, hanem legyen egy karavánom, ahová csak beteszem a hangszert. A taxisok mindig csesztetnek, hogy miért nem választottam inkább a fuvolát, ilyenkor megerőltetek egy mosolyt. A másik kedvenc kérdés pedig: és meg lehet ebből élni? Vagy amikor megkapom, hogy: Á, nagybőgős? Tumba, tumba, tumba, tumba. Oké, ez is benne van, de lehet tügüdügüdá, vábádá vagy táááááá, dáááááá is, ha vonóval játszunk rajta. Egy szimfonikus zenekarban egyébként azt mondják, akkor jó a bőgős, ha nem zavar. Ha nem hallod ki annyira. A jazzben pedig már lehet szóló funkciója is. S egyébként meg lehet élni belőle. Lehet, hogy kevesebb hangot kell játszania egy bőgősnek, mint a gitárosnak, de ettől még nem kap kevesebbet, mint a többi zenész. Haha. Amikor elkezdtem zenével foglalkozni, tudtam, hogy nem leszek milliomos, de nem is ez a célom. Számomra a lelki gazdagság többet ér, mint az anyagi. Lehet, azért mondom ezt, mert nem vagyok milliomos, és ezzel kompenzálok, de amikor reggel felébredek, mosolygok, mert tudom, hogy zenélni fogok, aztán este még lehet, egy koncert is becsúszik. Szeretem csinálni.

 

 

* Emlékszel, mi volt életed első CD-je/kazettája?

— Az első kazetta a Nirvana Nevermind című albuma volt, az első CD pedig a Metallica Load korongja. Mindkettő nagy hatással volt az életemre, akkor hatodikos voltam, s onnantól kezdve másztam bele ebbe a stílusba is. A grunge tökéletes zenei stílus egy tinédzserkori lázadáshoz. Kurt Cobain hangja ideális. Nagyon vitt bennünket. Ez a zentai Nyári Ifjúsági Játékok időszaka. Micsoda energiák voltak ott! Nagyon meghatározó évek voltak ezek számomra. A mai napig szeretem a rockot. 

* Könnyű átváltani a nagybőgőről a basszusgitárra? Hiszen azon is játszol, sőt tanítod is.

— Könnyebb, mint fordítva. Ha sokat bőgőzöm, akkor a basszusgitárt egy picit gyermekjátéknak élem meg, hiszen fizikailag könnyebb rajta játszani. S az is szempont, hogy az akadémián a klasszikus nagybőgő szakot fejeztem be. Persze párhuzamosan csináltam mindkettőt, hiszen 2006-ban alakult meg a Black Sabbatka zenekar, ahol basszuson toltam. A diákjaimnak is azt próbálom hangsúlyozni, hogy ha beiratkoznak a bőgőre, akkor a basszusgitárra is iratkozzanak be. Nekem eddig csak előnyömre vált a két hangszer ismerete.

 

 

* Milyen tanárnak tartod magad?

— A visszajelzések alapján jó tanár vagyok. Márpedig ezekből lehet a legjobban leszűrni. Nem vagyok szigorú, azaz úgy vagyok néha szigorú, hogy észre sem veszik. Ha valaki nem készül az órára, nem kiabálom le, csak elmagyarázom neki, hogy most ezért nem tudunk tovább haladni. Tőlem nem lógnak a diákok, legfeljebb néha elalszanak. Szeretek tanítani. Érdekes megfigyelni, melyik diáknál milyen stratégiát érdemes használni, hiszen nincs két egyforma tanuló, két ugyanolyan hosszú kar vagy ujj. Mi tanultunk metodikát, de a gyakorlatban annak semmi köze semmihez. A mai világban a gyerek úgy él, hogy bekapcsolja a laptopot, és ha meg akar nézni egy filmet, egyet klikkel, és már indul is. A nagybőgőtanulás viszont nem erről szól. Nem egy klikkre van a sikerélmény. A zongora esetében egy picit könnyebb, hiszen ha leütöd a C-t, az C lesz. A nagybőgőnél lehet, hogy még egy év után is csúszkál az a C. Az orosz nevelési elvet nem követhetjük, hiszen öt órát senki nem tud gyakorolni a sok különóra, tánc, sportfoglalkozás miatt. Fenn kell tartani a gyerekek figyelmét, és játékosan rávezetni őket, hogy tanuljanak, gyakoroljanak. Soha nem mondtam senkinek, hogy gyakorolnod KELL. Inkább azt, hogy azért gyakorolj, hogy meg tudd csinálni ezt és ezt a problematikát

* Van-e olyan zenész, aki mögé szívesen beállnál a nagybőgőddel?

— Kevés olyan előadóval találkozom, akiben látom, hogy valóban azért zenél, mert örömét leli benne. Ez elég abszurd dolog, hiszen ismerek olyanokat, akiknek nincs zenei képzettségük, sokszor mégis nagyobb elánnal és lelkesedéssel muzsikálnak, mint a sok „profi”. Kifáradnak az emberek? Vagy beleunnak? Nem tudom. Néha a legkisebb spontán koncertben nagyobb örömöm van, mint egy évek óta készített projektumban. A komolyzenei pályám során dolgoztam nevesebb emberekkel, akikkel valóban öröm volt a zenélés: szólisták, karmesterek, zeneszerzők. A szimfonikus zenekar esetében van egy csapat, mely ugyanaz, mégis annyira másképp működik egy másik karmester keze alatt. Azokkal szeretek együtt dolgozni, akik tudják a dolgukat, és szeretik is. Akik emberek.

* Érdekes, hogy a vajdasági zenészekkel készített interjúk során általában ez hangzik el. Fontos, hogy értse a hangszerét, de fontosabb, hogy szeresse, élvezze a zenét. A virtuozitás csak másodlagos.

— Ez így van. És tudod, miért? Mert a zenét hallgatókban nem az marad meg, hogy valaki milyen jól kigyakorolt valamit, hanem az energia. Az pedig csak akkor lehet jó, ha az ember mindent belead, és szeretettel csinálja. A keleti filozófia is erről szól. Ha szeretettel csinálsz valamit, annak van értelme. Egy koncert akkor marad meg a közönségben, ha az előadók energiája kívül-belül megmozgatja az embereket. Ha nem tudják, miért, de végig mosolyognak. Ez a zene lényege. S én jelenleg ilyen lelkületű zenészekkel dolgozom, aminek nagyon örülök.

 

 

* És a vajdasági együttesekben általában fel-felbukkannak ismerős arcok, akiket másik csapatokban is láthatunk. Nincs elég zenész, vagy valami más van emögött?

— Ez a zenészmaffia. (Nevet.) Egyrészt ismerjük egymást, ezért létezik egy már kialakult kör, mely folyton bővül, de lassan. Másrészt van egy úgynevezett szamárlétra. Ott kell lenned, és kitartóan nyomnod, amíg a csövön kifér. Sok fiatal él abban a téves felfogásban, hogy azt hiszi, vége a középiskolának, alapít egy zenekart, s egy hónap múlva már indul a világturné. Sajnos nem. Ha dolgozol, jó vagy, megcsinálsz száz projektumot, aztán pedig vagy maradsz, vagy nem. De kitartónak kell lenni. S ez hiányzik a fiatalok nagy részéből. Ha nem sikerült elsőre, másodikra, akkor harmadikra feladják. Pedig lehet, hogy a huszadiknál lenne egy kis változás. Én az egyetem harmadik évéig nem játszottam a szimfonikus zenekarban, de tisztában voltam vele, miért nem. Mert sok lemaradásom volt, melyet be kellett hoznom. Amikor végre bekerültem, jólesett, mert éreztem, hogy van eredménye annak, amit csinálok. S ott zenélni nagy élmény. Azt élőben kell átélni, nem adja vissza semmilyen hangszóró. 

* Akkor én csak azt kívánom magunknak, hogy legyen megint minél több élő fellépés, legyen zene, legyen tánc!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A nagybőgő esetében nem egy klikkre van a sikerélmény
Múzsaidéző
  • Csermák Zoltán
  • 2020.08.05.
  • LXXV. évfolyam 32. szám
Facebook

Támogatóink