* A sors úgy hozta, hogy az ön nagyapjának legjelentősebb munkái kívül esnek Magyarország határán: Szabadka, Nagyvárad, Marosvásárhely, Pozsony. Ön tavaly Szabadkán járt. Milyen érzés volt testközelből látni Komor Marcell épületeit?

— A szabadkai látogatásom csodálatos élmény volt, életem egyik jelentős mozzanata. Már a fogadtatáskor megéreztem, hogy a nagyapám és Jakab Dezső bácsi épületei a város szívébe eresztettek gyökeret, és a vezetőség Szabadka díszeként óvja őket. Saját műkincseinek tekinti, és ennek eredményeként csodálatosan helyreállította, főként a városházát. Olyan pedáns, minden apró részletében gondos felújítást láttam itt, amely bámulatba ejtett engem.

* Budapesten is megmaradt néhány épület: a Palace Hotel a Rákóczi úton vagy a Keleti Károly utcában levő ikerház, melynek egyik lakásában beszélgetünk most. Ön itt nőtt fel, ebben a házban. Hogyan emlékezik vissza Komor Marcellre?

— 1925-ben születtem, és sikerült majdnem húsz évet együtt töltenem a nagyapámmal ebben az épületben. Mindenkihez kedves, nyíltszívű, társasági ember volt. Mozgalmas élet folyt itt, sokan megfordultak nálunk, és a szobákat betöltötte a zene. A családban szinte mindenki zongorázott, és ez a nehéz időkben afféle biztonsági szelepként működött, feszültség és üresjárat esetén egyaránt. Például amikor a szüleim vendégeket vártak, és már kész volt a terítés, de még senki nem érkezett meg, leültek játszani, rendszerint ketten egy zongorához. Ez a négykezes játék abban az időben – mivel nem volt gépzene – gyakori családi eseménynek számított. Megvolt az összes Beethoven- és Mozart-szimfónia, nyitányok, versenyművek kottája. Ami tetszett, azt elővettük. Amikor Marcell nagyapámhoz jöttek a barátai, mindig szólt: „Na, Tomcsi! Keress egy kottát!”

*A Hét Nap olvasói közül bizonyára kevesen tudják, hogy a szabadkai városházát építő Komor Marcell unokája, azaz ön alkotta meg azt a hangsort, amely a magyar vasút közismert szignálja: a szegedi, a budapesti és más pályaudvarokon ugyanúgy felcsendül, mint a legkisebb falvak állomásán, ha vonat indul vagy érkezik. Még külföldön is ismert, az Ignite hardcore zenekar építette be egyik dalába, máskor pedig mozi- és tévéfilmekben, színpadi darabokban, kabaréműsorokban hallható.

— Ez egy igazi melléktermék. Egyáltalán nem tartom jelentősnek. A zenéhez való vonzalmamnak köszönhetően alkottam meg, amikor az találkozott az elektronikai szakmával. Akkoriban a fejlesztés vezetője voltam a MÁV-nál. Rádiórendszerekkel, távvezérlő berendezésekkel foglalkoztam. Amikor valamelyik főnök Nyugaton járt, tapasztalta, hogy a pályaudvarok egyikén gongot, a másikon valami „pitty-patty-puttyot”, a harmadikon meg kopogást használnak hangjelzésnek, és rögtön megszületett az ötlet: csináljunk mi is hasonlót! Titkos pályázatot írtak ki, nekem a technikáról kellett gondoskodnom. Nem magnót használtam, hanem egy külön elektronikus rendszert hoztam létre. Előtte nem volt ilyen az országban. Aztán gondoltam egyet, és becsúsztattam magam a jeligés versenyzők közé. Később kiderült, hogy egy zeneszerző is jelentkezett. Nem nevezném meg, mert nem ő nyert... Én győztem, teljesen pártatlanul. Ám ez csak móka volt, egy játék, az igazi kihívás az elektronikus rendszerek fejlesztése, kitalálása volt. Az akkori Magyarországon létezett egy tiltó rendelkezés, az ún. COCOM-lista, mely miatt nem lehetett hozzájutni a korszerű, modern elektronikus alkatrészekhez, berendezésekhez. Az igény azonban megvolt rá, ezért sokszor nekünk kellett kitalálnunk, létrehoznunk rendszereket.

*Komor Marcell és Jakab Dezső épületeiben a kerámia, a szobrászat jelentős szerepet kapott. Az ön édesanyja, Komor Anna pedig keramikus, később szobrász lett. Tud olyan projektumról, amelyben édesanyja és nagyapja közösen dolgoztak?

     — Nem. Ebben a családban mindenki önálló művészként dolgozott. Nagybátyám, Komor János például építész és festő volt, nagyon jó képeket alkotott, egy kicsit Vaszari és Kernstok stílusában. Édesanyám ötvösként kezdte pályafutását, csak később tért át a porcelánfestésre. Kisfiúként mindig csodáltam, hogyan lehet olyan tűhegyesre fenni az ecseteket, melyek mókusszőrből készültek. Ezekkel vitte föl a hajszálvékony vonalakat a fehér porcelánra. Csodálatos dolgokat hozott létre, de igazán szobrászként tudta kiélni magát. Terrakottaszobraiban a formákat nagyon jó arányérzékkel dolgozta ki, de a korszakot, amelyben alkotott (1972-ben halt meg) sajnos átszőtte a politika. A képzőművészet is központi irányítás alatt állt, és ha valaki ki akarta állítani munkáit, akkor ezt csak a kor szellemének megfelelő alkotásokkal tehette. Édesanyám sok szocreál munkáját legszívesebben a szoborparkban látnám... Bár húsz-huszonöt éves koromig a szecessziót sem szerettem.

*Miért?

— Kisgyermekkorom óta rajongtam a technikáért. A legnagyobb élvezetet a nagybátyám műszaki könyveinek böngészése szerezte. Minden évben küldtek neki egy összefoglalót a lipcsei vásárról, és az ott látható szerszámgépek teljesen lenyűgöztek. Mindmáig emlékszem egy esztergapadra, melyen csillogtak a fogantyúk, a fogaskerekek. Talán itt jött elő a családtól örökölt formai érzék: rájöttem, hogy ami technikailag jó, az szép is. A technika szeretete, mely az akkori modern stílus gyökere volt, a Moholy-Nagy által kinyitott kapukon áramlott be, és ez elnyomta a szecesszió cirkalmait, tekeredő indáit. Egy géppel összehasonlítva fölöslegesnek tartottam, idegenkedtem tőlük. A modern formák egyszerűségével sajnos vissza is éltek, hogy az építkezést minél olcsóbbá tegyék. Ekkor már tiszteltem a szecesszió pazarságát. Emlékszem, hogy nagyapáék, akik minden épületüknél a szépséget tartották legfontosabbnak, mekkora harcokat vívtak a megrendelőkkel, hogy a kivitelezés olcsóbbá tétele miatt ne sérüljön az esztétikai koncepció.

*Valóban csodálatos igényességgel dolgoztak. Mindenből igyekeztek a legjobbat beépíteni. A szabadkai városháza tanácstermének gyönyörű vitrázsai például a kor egyik neves művészének, Róth Miksának a műhelyében készültek. Ezeket később az ilyen-olyan rezsimek többször is leszedették, és a magyar királyokat ábrázoló színes üvegablakok évekig a pincékben porosodtak. Később restaurálva kerültek vissza a helyükre, ön már teljes pompájukban láthatta őket, amikor Szabadkán járt.

— Annak külön örültem, hogy ezek a kincsek csak a pincébe kerültek, és nem megsemmisültek. Még azok is, akik levetették őket, érezték, hogy ezt nem szabad elpusztítani.

Fotó: Hét Nap/Szalai Attila

*Ön látta a nagyapja épületeit Marosvásárhelyen és Szabadkán, Budán pedig az általa épített házban lakik. Mi az, amit a munkáiban hasonlónak, közösnek érez.

— A hasonlóság eredete nagyapám lelkében gyökerezik. A színes kerámiák és az ablakok sajátos formái tükrözik azt a szeretetet, derűt, amely belőle áradt. A kiegyezés korában született, amikor magyarnak lenni jó érzés volt, megszabadulva az osztrák igától. A hazai építészek közül először mestere, Lechner Ödön fedezte fel, milyen csodálatos erő rejlik abban, ha a kor egyik fő áramlatát, az art nouveau-t vegyíti a magyar ornamentikával. Megnyitotta a kapukat a magyar szecessziónak, és én úgy látom, az ő kapcsolata Marcell nagyapámmal a kezdeti indítónyomaték után már nem egy mester és tanítványa közötti viszony volt, hanem mindketten alkotóként tisztelték egymást. Jakab Dezső bácsi pedig sokat járt Erdélyben, kutatva az ottani népi motívumokat. Az ő épületeik mind magukon viselik a magyar szecesszió rövid, de nagyszerű korszakának jegyeit. Hatalmas kincsek, és örömmel tölt el, hogy Erdélyben és Szabadkán is nagy tisztelettel őrzik, gondozzák őket.

A nyitókép Mertz Gábor felvétele