A Végel László szövege alapján, Urbán András által színpadra állított Neoplanta című előadás több díjat bezsebelt már, és a Desirén is nagy sikerrel mutatta be az Újvidéki Színház. Az író és a rendező beszélgetéséből kiderült, emberként is közös vonásuk, hogy azok az egyének foglalkoztatják őket, akiknek vannak kérdéseik, akik újra és újra rá tudnak kérdezni, kik is valójában. Talán ezért is került sor ilyen szerencsés írói-rendezői egymásratalálásra, hiszen ez a darab is arra készteti az embert, hogy vizsgálja felül saját identitását — aki úgy gondolja, megtalálta az igazságot, az a kereső emberek számára érdektelenné válik.

A Neoplanta fő témája tehát az identitáskeresés, illetve annak visszafejtése, hogy egyáltalán hol veszik el az identitás. Végel szerint az nem lehet cél, hogy bezárkózzunk. Nem élhetünk rezervátumban, az indiánokat is az tette tönkre. Ma nincs más út, mint részese lenni a közösségnek. Újvidék polgárai is erre törekedtek, ezeket a történelmi buktatókat mutatja be a Neoplanta. Más Urbán-rendezés is szóba került. Végel szerint a globalizált világban egy nemzet csakis a kultúrájával tud magának becsületet nyerni. A Koštanával és a Hazafiakkal Urbánnak sikerült új szempontokat teremtenie, a régióban is érvényesítenie a magyar kultúrát, melynek ezáltal a felfogását gazdagította.

— Abban legyünk nagyok, mint Ady Endre: önmagunkkal szemben is legyünk kritikusak. Habár a jelenlegi politikai körülmények nem kedveznek ennek a szemléletnek, a kultúrában megoldható az identitáskeresés. Értem azokat, akik a szívükkel a nemzet mellett állnak ki, de az eszünkkel ne tagadjuk meg Európát. A rendszerváltás eltorzult. Össze kell hozni a szívünket az eszünkkel — emlékeztetett Végel, aki szerint megeshet, hogy mi tesszük lehetővé, hogy úgy nézzenek ránk, mint az indiánokra, például azzal, ha azt hisszük, hogy a folklór ápolja a legjobban a nemzeti identitást.

A Neoplanta egy olyan regény a történelemről, amelyben a történelmen keresztül születik meg a város identitása. Az Újvidéki Színházban a szerbek és a magyarok együtt tapsolnak a darab végén.

— Ez a művészet érdeme — fogalmazott az író.

Kokan Mlađenović ennél már keményebben fogalmazott, amikor azt mondta, a jelen társadalmunk beszari kispolgárok gyülekezete. Történelmi és civilizációs nulla az a szint, ahol tartunk. Mindez visszaszorította az igazi művészetet. Patthelyzet van a kultúrában.

A régióban is jellemző, hogy nem alakultak ki olyan társulatok, amelyek elfogadnák, hogy a politikának minden megnyilvánulása hazugság. A volt Jugoszláviából szinte csupán Szlovéniában születnek bátor, merész előadások, illetve a polgári értékek mentén is csak a fiumei (rijekai) társulat dolgozik. A színház az egyetlen kétezer éve fennálló tömegmédium, ám elveszítettük az irányítását. Vissza kellene kapnia tribün jellegét, és úgy tűnik, ez megfelelő pillanat is volna ahhoz, hogy a színház éljen azzal a hatalmával, hogy felkorbácsolja száz-kétszáz ember indulatait.

Ljubiša Ristić a KPGT korszakában fontos tendenciákat mutatott be Szabadkán, ilyen volt például az angazsált — politikailag, társadalmilag elkötelezett — színház, melynek ma is ugyanúgy helye van.

— Ma sem emelné fel senki a hangját helyettünk, ezért sem szabad szemet hunynunk a gondok felett — véli Mlađenović.

Egy újságíró, színész vagy rendező saját maga előtt való meghunyászkodása a társadalmunk ellen irányul. De nem is menekülhetünk el a politikai tevékenységtől egy olyan országban, ahol a demokratikus értékek elcsúsztak, a közerkölcs pedig leromlott. A színházi embereknek azonban soha nem volna szabad politikával foglalkozniuk — állapítja meg a rendező.

— A művészet az abszolút értékeken nyugszik, és ezt nem szabad feláldozni a kényszerítő elvek oltárán. Ha a színház kritikusan viszonyul egy rendszerhez, az a józan ész szava. Ellenkező esetben a hitelességünket adjuk fel. A művészeknek nem volna szabad „bepiszkolniuk” a kezüket. Shakespeare szerint a színház az élet tükre.

Mi a színházban olyanok vagyunk, mint a társadalom: mind műveletlenebbek, lustábbak, kapzsibbak. A színházak szinte már Shakespeare-műveket is félnek előadni. A gyávaságunk sodorta ide az országot — mondta Mlađenović.

A rendező a belgrádi társulatával a Dogville című darabot hozta el a fesztiválra. Mint mondta, a színháznak a kor kihívásaira kell válaszolnia. Kell hogy legyen viszonya a jelennel, még ha ez téves viszony is. Az előadásával beszélni szeretne az országot érintő gondokról. A színházat társadalmi platformnak tekinti, ahol bátorságra, tiszta lelkiismeretre van szükség, hogy kimondjuk a következményekről alkotott véleményünket.

— Hagyjuk a nagy szavakat, és kezdjünk el küzdeni a jogainkért. A ’90-es években az emberek megmutatták, mennyi erejük van. Szabadkán nagyon nagy szükség van arra, hogy ezt ismét megmutassuk — hangsúlyozta Mlađenović.

Ivo Dimcsev bolgár rendezőnél a történelmi és a politikai aspektusok szinte egyáltalán nem, az emberi elvárások és a tabuk viszont annál inkább szóba kerültek. A színész, performer az előadásaival magyarázta el, mely kérdések foglalkoztatták éppen egy-egy produkció színpadra állításakor, így mesélte el, mi volt a kiindulópont például a Fest, az Operville, a Lili Handel vagy valamely műhelymunkája során.

Dimcsev sokoldalú művész, aki mind megjelenésében, mind a képességeiben figyelemre méltó egyéniség. Mint megtudtuk tőle, tizennégy és tizennyolc éves kora között kísérleti iskolába járt, ahol a színészeten kívül a balett, a zene, az improvizációk is ugyanolyan fontosak voltak. Nagyon gyakorlatias volt a képzés, ezért igen fiatalon, már tizennyolc éves korára pontosan tudta, mi érdekli őt művészként.

— Sokáig nem tudtam, milyen kifejezőeszközöket válasszak, mert valójában nem tudok és nem is akarok választani. Nagyon érdekelt a szövegekkel való munka, ahogyan a vokális test és a muzikalitás is. Ezért ilyenek az előadásaim, mert szeretem a színházat, mozgatni, megszólaltatni a testem minden sejtemmel, izmommal úgy, hogy az már egy egészen más szinten, a vizualitás felett legyen — mondta Dimcsev.

Molnár Edvárd felvételei

Ahogyan arról a Desiré közönsége is megbizonyosodhatott, a performernek az előadásaiból kiragadott dalokból is szép repertoárja van. Az egyik estén ezt a válogatást is bemutatta Szabadkán, óriási sikerrel.

Maguk az előadások úgy születnek Dimcsevnél, hogy soha nem a globális perspektívából indul ki, hanem az foglalkoztatja, amiben személyesen is érintett. Ami számára kihívás, azt próbálja a közönségének is kínálni. Amikor azonban elkezdett leásni, szembesülnie kellett saját korlátjaival. Önmaga megkérdőjelezésekor jött rá, mi teszi őt gyengévé, és hogyan küzdhet ellene. Mert ha neki az előadása során sikerül megtisztulnia egy-egy előítélettől, akkor ez talán a közönségnek is sikerülhet. Közvetlen kapcsolatot próbál teremteni a nézőkkel, ezért válnak különösen fontossá az energiák, melyek a művész és a közönség között megteremtődnek.

Dimcsev művészi következetességének fontos eleme az a karakter is, amelyet az előadásaiban láthatunk. Ennek a karakternek nincs neme, mert szerinte az emberek telítődtek már a nemek kérdésével.

— A nemek behatárolnak a közönséggel való kommunikációban is. Szó sem lehetne arról, hogy bezárjam magam egy nembe. Egy mélyebb szinten, azt hiszem, mind egyneműek vagyunk. Nem vagyok meleg, hanem performer vagyok. Az érdekel, hogy mit tudok kihozni magamból a színpadon. Így tudnám összegezni azt, amiben hiszek — magyarázta Dimcsev.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág