„A művész nem más, mint egy béranya”
Szerda Zsófi
2021.05.14.
LXXVI. évf. 19. szám
„A művész nem más, mint egy béranya”

Ladik Katalin. Neve legendás. Nemcsak Vajdaságban vagy Magyarországon, hanem azon túl is. Költőnő, performer, színésznő, képzőművész. Hangköltemények, vizuális versek, kísérleti zeneművek alkotója és előadója. Jelenleg is több köteten dolgozik, nagy elánnal ír, most éppen Szabadkán, hiszen egy időre ideköltözött, a szecesszió városába, hogy előadást készítsen róla a Kosztolányi-színház csapatával együtt.

* Újra láthatunk színpadon itthon, mégpedig a Kosztolányi Dezső Színház deszkáin, a Szabadkai szecesszió című készülő előadásban, melyet Zlatko Paković rendez. Hogyan csöppentél bele?

— A színház igazgatója, Urbán András hívott fel, hogy a rendező nagyon számít rám. Rögtön igent is mondtam, hiszen régi álmom, hogy a Kosztolányiban dolgozzak, ez az én világom. Nagyon élvezem a próbákat, mivel kreatív munka folyik itt, a színészek nem csupán végrehajtói a rendező elképzelésének, hanem alkotók is. Jó együtt dolgozni a fiatal kollégákkal. Azt érzem, elfogadnak, és valamilyen szinten példaképként is tekintenek rám, ami számomra erőt és ihletet ad, hogy lépést tartsak a tempójukkal. Ami fizikailag nyilván lehetetlen, elképesztő kondiban vannak ugyanis. (Nevet.)

* Szerintem sok fiatal művész számára vagy példakép. Ez milyen érzés számodra?

— Felelősséget ébreszt bennem, és fegyelmet. De én mindig fegyelmezett voltam. Azt mondanám: ez jóleső teher.

* A fegyelmet említed. Ezek szerint ez elengedhetetlen tulajdonság, mondjuk, a színházban való munkához?

— A színházi munka óriási alázatot követel az embertől. A társulati létforma olyan hozzáállást kíván, mint a családi élet. Nem csak el kell tűrnünk a másikat, meg is kell értenünk, oda kell figyelni egymásra. Fegyelem és figyelem. S ez az önálló munkára is vonatkozik. Én a fegyelmet magamtól és másoktól is elvárom. Ahogyan az önkontrollt és a művészethez való alázatot is. Csak semmi sztárkodás. Figyelek rá, hogy ne bántsak meg mást a viselkedésemmel. A kreativitáson belül kell szabadnak, provokatívnak, sőt néha akár agresszívnak is lenni. De a mű az, amit felmutatunk. A provokáció és az agresszivitás soha nem terjedhet ki a munkatársakra.

* Miért izgat a provokáció?

— Ez nálam nem volt mindig szándékos. Maga az önkifejezés, az alkotói üzenet talán provokatívnak tűnik, hiszen akitől jön, az (ebben az esetben) én vagyok, aki igen érdekes kultúrtörténeti korszakot éltem meg. A ’60-as években, amikor fiatal voltam, a közhangulat… Hááát, erősen macsós volt. A nő, főleg egy elvált színésznő nem volt más, csak préda, akibe mindenki beletörölheti a lábát. Mondta is nekem egyszer Marija Crnobori — aki akkor már rég elismert és híres színművésznő volt, én pedig akkor kezdtem a karrierem, s a sajtó szívesen közölt rólam bármit, igazat, hamisat —, hogy: ne búsulj, Katalin, mi, nyilvános nők (javne žene) vagyunk, ez a sorsunk.

* Már az is provokáció volt ebben a korban, hogy nőként nyilvánultál meg, nem?

— Igen, de főleg költőként és performerként. Jugoszláviában a színházban és a filmen akkoriban nem volt új dolog, hogy meztelenül játszanak a színésznők. A színésznő szó mellé akkoriban egyébként is rögtön odagondolták az erkölcstelenség jelzőt. Rám a mai napig sokan úgy emlékeznek, mint A meztelen költőnőre. Volt ugyanis egy botrányos fellépésem Budapesten, később pedig éppen Szabadkán, de ott nem vetkőztem. Nyakig zárt pulcsiban csináltam végig az előadást, mert tudtam, hogy pont azt várják, hogy levetkőzzek. Tehát azzal provokáltam, hogy nem vetkőztem. Az első sor tele volt fekete öltönyös, hivatalos, fontos személyekkel, én az előadás után futottam az utolsó buszra, s indultam vissza Újvidékre, ők pedig még ott ültek, azt hitték, hogy ez csak az első felvonás volt, mindjárt jön a második, és majd akkor… Nagyon fel voltak háborodva, amikor kiderült, hogy nem ez a helyzet. Meg is írta rólam a „kedves” kolléga, hogy azért nem vetkőztem aznap, mert nem fizették meg. Tehát beszélhetünk provokációról, de azt hiszem, sokféleképp lehet provokálni, akár tudatosan, akár öntudatlanul. Én azért provokáltam, mert fel akartam hívni a figyelmet a többi munkámra. És sikerült is. 

* Feltettél mindent egy lapra.

— Igen. Rimbaud azt mondta: modernnek kell lenni mindenestül. Ezt a mondatát úgy értelmeztem, hogy jó, akkor a teljes életem adom. Ahogyan egy jó színész is. A művészet teljes embert követel. De minden egyéb foglalkozás is, persze ha az ember a legjobb akar lenni benne. És itt jön újra képbe az önkontroll. A mögöttem lévő hosszú évek igazolják, hogy az életem a fedezete a munkámnak.

* Írsz, előadsz, performance-okat készítesz, hangköltészettel foglalkozol, és a képzőművészetben is otthonosan mozogsz. 

— Én reneszánsz típusú ember vagyok, és a wagneri Gesamtkunstwerk, azaz összművészeti alkotás eszményt követem. Holisztikusan látom a világot és a művészetet is. De elsősorban költőnek érzem magam. Minden műfaj, mellyel foglalkozom, a költészet kitágított változata. A performance-aim is költői performance-ok, a vizuális munkáim is valójában vizuális költeményként nézhetőek és hallgathatóak, a hangköltészetemnek is sokszor a vizuális költészet a partitúrája, tehát mindig ott a költészet.

* Hangköltészet. Hogyan jutottál el magához a formához?

— A fejemben sokszor egyszerre születik meg a gondolat, a kép és a hang. Vizuálisan, képszerűen látok. Verseket is. Viszonylag gyorsan, már a kezdetekkor tudatosan írtam olyan verseket, amelyeknek megvan a vizuális formájuk, már az első kötetemben is voltak vizuális versek, performance-forgatókönyvek, és a könyv egy kis hanglemezmelléklettel jelent meg. Az ott szereplő alkotásokat aztán fejlesztgettem, külön kötetekké formálódtak, de már akkor képviselte magát minden versstílus. 1962 és 1968 közti művekről van szó. Mindennek a csírája ott volt, a prózát kivéve, de a prózám is multimediális, új dramaturgiával, ami elég nagy feltűnést okozott a kritikusok körében. Önéletrajz fiktív elemekkel, mindez képekkel dokumentálva.

* Magyarországra költöztél. Akkoriban milyen volt a hangulat művészi körökben? Szabadabb, mint nálunk?

— A szerb—horvát háború kitörésekor költöztem el 1992-ben, mert úgy éreztem, Újvidéken fogytán a levegőm, minden lezárult, jugoszláv útlevéllel nem tudok utazni, pedig akkor a karrierem csúcsán voltam, ezt állította le a háború. Művészileg sem volt inspiráló a hangulat, mindenki csak politikával foglalkozott és gyűlölködött. Nem adták ki a könyveimet, a színházban nem kellettem, azt éreztették velem, hogy fölösleges vagyok, szinte örültek, hogy elmegyek. Magyarország ismeretlen terület volt számomra, újra kellett magam építeni, megteremteni az egzisztenciámat. Legnagyobb meglepetésemre bizonyos irodalmi körök ismertek, becsültek, ezért felajánlották, hogy legyek az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője. Ezt egy évig csináltam. Aztán megalakultak a magánszíniskolák, Lantos Erzsébet is nyitott egyet, és felkért, hogy tanítsak nála hangművészetet. Elvállaltam, és hat évet töltöttem itt. Ekkor kezdett újraindulni a nemzetközi karrierem, mely jó néhány évre megszűnt, hiszen a külföldi kulturális szereplők elvesztették velem a kapcsolatot. Főleg a hangköltészetem és a képzőművészetem kezdte érdekelni a külföldi múzeumokat. Ekkor indult meg annak a tudatosulása, hogy Közép-Európában a vasfüggöny mögötti országok még nem felfedezett területek a művészettörténészek számára, s hogy bizony sok érdekes dolog történt errefelé a ’60-as, ’70-es években. Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia. És azt látták, hogy nők is alkotnak, nem is kis számban. A múzeumok elkezdték tőlem vásárolni régi munkáimat, vizuális képverseimet, dokumentumfotóimat. Még szerencse, hogy nem dobtam ki őket a költözködésben. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha lesz piaci értékük. 2007-ben eladtam az első darabot, ami magával hozta a többit. Így lettem rangos képviselője a jugoszláv és a magyar képzőművészetnek. Szerencsére a budapesti acb Galéria felajánlotta segítségét, most ez az intézmény képvisel. Én eleinte még a műveimet sem tudtam beárazni. 

* Az egész világot bejártad, Párizstól kezdve New Yorkon keresztül Indiáig. Van olyan tér és helyszín, amelyre különösen szívesen emlékszel?

— Minden külföldi fellépésem különleges volt a maga módján, de talán az elsőt emelném ki, hiszen itt indult minden. 1977-ben meghívtak Amszterdamba, egy nemzetközi költészeti fesztiválra, s itt fedeztek fel, azaz Henri Chopin, akinek valahogy kezébe került a Phonopoetica című kislemezem. Megemlíteném még a Tranzit Zoon című performance-ot, melyet Egerben egy zsinagógában mutattam be 2015-ben, a migránsválság kezdetén. A senki földjén vergődők életérzését akartam szemléltetni. Ugyanezt adtam elő Göteborgban egy könyvfesztiválon, amikor Magyarországról már elég szörnyű kép alakult ki, ami a migránsválság kezelését illeti. A téma továbbra is foglalkoztatott, ezért az újvidéki drámaíróversenyen is ezt dolgoztam fel. Fiatalok adták elő, Puskás Zoltán rendezte. Azt éreztem, őket is foglalkoztatja ez az életérzés. A senki földjén való ragadás. Nem a horizontális senki földjén, hanem a vertikálison. Nekem megszűnt a hazám, hiszen Jugoszlávia szülötte vagyok, mely ország már nem létezik. A senki földjén vagyok, Magyarországon, Horvátországban és itthon is félig külföldi. A talajvesztés témát több művészeti formában valósítom meg. A mondanivaló mindig megkeresi a formát. Valójában ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak most is, mint az első verseskötetemben, csak mindig a korszellem pulzusán tartom a kezem.

* Jelenleg min dolgozol?

— Lesz egy nagy retrospektív kiállítás a munkáimról Svájcban, erre készülök. Ja, és ott vár a sok félbehagyott kézirat. Be kell fejeznem egy új verseskötetet, és az önéletrajzi regénynek is készül a folytatása, a Forum Könyvkiadónál jelenik meg egy válogatás, melyet Bíró Timi szerkeszt. Ami pedig az új kötetemet illeti, a címe Béranyaversek, hiszen ez a téma művészi értelemben is foglalkoztat. Kihordani egy ötletet, témát, érzést, melyet az élet elénk tár. A művész nem más, mint egy béranya.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..