– Hol voltál?

– Sehol.

És ez egy igaz állítás. A Sehol Galéria Szabadkán járt a Klein haus művészeti galéria szervezésében, így néhány óra hosszáig sehol sem lehettünk. A minikaraván egy osztrák csapatot rejtett, mely az év felét úton tölti, és művészetet hoz-visz. Klaus kapitány, azaz Klaus Maehring a megálmodója és a vezetője a Nomád Falunak, mely egy művészeti szerveződés, utazás, úton levés.

Klaus: – Egyszerű a történet: én kezdtem el az egészet 2001-ben. Fotográfus vagyok, és kizárólag analóg géppel dolgozom. Szerettem volna megoldani azt az egyszerű gondomat, hogy ne kelljen minden alkalommal Bécsbe utaznom előhívni a fotókat, hiszen ezáltal állandóan helyhez lennék kötve. Ezért létrehoztam egy sötétkamrát a kisbuszon. Ennek köszönhetően a képeimet már az úton is elő tudtam hívni, így el tudtam utazni messzebbre, akár több hónapra. Bejártam a falvakat, portrékat készítettem az ott élő emberekről, és nem éreztem korrektnek, hogy ők nem is látják a fotót, mely utána kiállításra kerül, ezért néhány napot ottmaradtam, előhívtam a képeket, megmutattam nekik. Soha nem akartam művész lenni, az volt a célom, hogy fotózzak, aztán egyre többen mondták, hogy amit csinálok, az performance és művészet, így rájöttem, hogy a művészet igazából egy jó csatorna az emberekhez. Az első, aki társult hozzám, az újvidéki Art Klinika volt, ahol csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. Elkezdtünk együttműködni, s másokkal is megosztani a projektumot. Így indult az egész.

* De mi is ez a Nomád Falu, és hogyan működik?

– Eléggé szabadon működik. Művésztelepként is definiálhatnám. Ez egy olyan hely, ahol nincsenek határok, ahol a művészek találkozhatnak, és megismerhetik egymás munkáját. Ezért is jó, ha nem túl nagy a tábor. Az első egy-két nap mindig az ismerkedésről szól, aztán az energia egyszerűen megindítja a munkát. Ennek az eredményét lehet később látni a Sehol Galériában, a kisbuszban, mellyel jelenleg Európa-szerte utazunk, s eközben folyamatosan változik és fejlődik a gyűjteményünk, így amikor augusztusban hazaérünk Ausztriába, már egy egészen új kiállítást viszünk magunkkal. Ezt a megújult tárlatot egy nagy Nomád Falu rendezvényen újra bemutatjuk, majd Ausztriában utazunk vele egy kört. Általában hat hónapot töltünk Bécsben és hat hónapig vagyunk úton.

* Hol szerveztétek meg az első Nomád Falut?

– 2008-ban Bulgáriába keveredtünk, és Pavlikeniben, egy igazán kedves kisvárosban állapodtunk meg, ahol egy utca végén már láttuk, hogy itt a tökéletes helyszín. Beszéltünk a polgármesterrel, aki rábólintott a kérésünkre, és megkezdődött a szervezés. Még abban az évben közzétettem egy felhívást, kíváncsi voltam ugyanis mások tapasztalataira. Arra gondoltam, hogy legfeljebb öt ember fog megkeresni, de tévedtem. Rengetegen jelentkeztek, még Dél-Koreából, Szingapúrból is. Akkor láttam, hogy ez a nomád életforma művészileg mások számára is inspiráló. A lényeg, hogy ne üldögélj a műtermedben, hanem mozdulj ki, ne vegyél meg rögtön mindent, amire szükséged van, hanem azzal dolgozz, amit találsz. 2009-ben került sor az első Nomád Falura Bulgáriában, utána kezdtem tárgyalni brit művészeti szervezetekkel, és három évembe került, hogy megrendezzük Angliában is. 2013-ban Franciaországban is megszerveztünk egy nagy Nomád Falut. Akkor jöttünk rá Tinával, aki mindenben a partnerem, hogy sok ember félreérti a célunkat, meghívnak bennünket, és rajtunk keresztül akarják elkezdeni építeni a saját karrierjüket, belőlünk akarnak pénzt csinálni, mi pedig így nem igazán tudunk foglalkozni a saját munkánkkal. Ekkor hirdettük meg az első művészeti rezidencia programot, melyben Francesca Alsua Morchio az első művészünk.

* Honnan szereztek támogatást az utazásra?

– A kezdetekben minden pénzem belefektettem. De nem csak én, a családom is támogatott. Igyekeztem távol maradni mindenféle művészeti alaptól. A saját meg a családom pénze segített megindulni, és megmaradni függetlennek. Tavaly volt az első év, amikor az osztrák állam is adott egy kis juttatást, az idén viszont megdöbbenésünkre nem kaptunk semmit, az eurovíziós dalfesztivál ugyanis minden pénzt felőrölt, így szinte semmilyen más programot nem tudtak támogatni. Szerencsémre egy kis örökséghez jutottam, de a Nomád Falu 80 százalékban még mindig magánpénzből működik. A szerbiai Osztrák Kulturális Fórum az egyetlen támogatási forrásunk, emellett kaptunk egy kis pénzt abból a régióból is, ahonnan származom, illetve Bécsben van egy kis lakásom, melyet kiadok, így a legfontosabb költségeket ki tudom fizetni. Ha valaki igazán akar valamit, akkor az sikerülni is fog neki, igaz, néha igencsak érdekes módon. Néhány évvel ezelőtt támogatást kaptam egy útra Marokkóból Franciaországba. A kérdés csak az volt, milyen pénzből fogok eljutni Ausztriából Marokkóba. De útra keltem. A második napon egy férfi belerohant a kisbuszba. Senkinek nem lett semmi baja, a busz egy picit megsérült. Öt héttel később felhívott a biztosító, hogy megfelel-e, ha 4800 eurót fizet a kárért. A busz, mellyel utazunk, egy régi és különleges jármű, a javítása meglehetősen költséges, de akkorra már megjavítottam, úgyhogy a biztosítótól kapott pénzből tudtam utazni. De először el kellett döntenem, hogy belevágok, lesz, ami lesz, és a segítség jött magától.

* Emberekkel együtt dolgozni nem mindig könnyű.

– Sok barátot elveszítettünk a kezdetek óta, hiszen amit csinálunk, az politikai aspektusból nézve igencsak problematikus lehet sok ember számára. Autonóm helyfoglalás és diktatúra. A diktatúrát természetesen pozitív értelemben értem. Mi szeretjük az embereket, de amit csinálunk, azt úgy csináljuk, ahogyan mi szeretnénk, és senki kedvéért sem fogunk rajta változtatni. Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy hajrá, csinálja azt, amit szeretne, és úgy, ahogy szeretné. Néha a faluban is változtatok a terveken. A napi beosztáson is akár. Ez mind spontán, ösztönös döntés. Ha rossznak érzek egy-egy pillanatot, akkor elhalasztom a programot egy másik napra. Így lesz dinamikája mindennek. Ez egy városháza, ahol én vagyok a polgármester meg a takarító is, és ez a polgármester meghallgatja az embereit.

* Lehet, hogy minden városnak így kellene működnie.

– Szerintem igen. Ez a mi politikai álláspontunk arról, hogy hogyan kellene a társadalomnak működnie, s külön helyen szerepel az üresen álló nyilvános terek használata. A mottónk: „Otthon lenni a világban.” Ez a mi világunk, miért kellene idegennek éreznünk magunkat benne? Ez mind az enyém és mind a tiéd. Nem az államé. Csak hivatalosan. Az ilyen megállapítás persze provokálhat is. Amikor helyszínt kerestünk Szlovéniában, egy templom mögötti üres tér tűnt a legideálisabbnak. A partnereknek felvetettük az ötletünket, de azt mondták, lehetetlent kérünk. Viszont beszéltünk a lelkésszel is, aki azt mondta: tiétek a terület! Így hát ott került sor a mi – egy kicsit furcsa – programunkra. A helyi szervezőknek ez egy forradalmi tett volt, mivel nem szeretik a templomot, de soha nem gondoltak arra, hogy az a személy, aki a templomot vezeti, egy kedves ember. Ezt szeretem ebben a munkában. Lehet, hogy kicsik vagyunk, de megmozgatunk személyeket, gondolatokat ébresztünk bennük, és elképzelhető, hogy ezután csak hárman, de az is meglehet, hogy nyolcvanan fognak harcolni azért, amit igazán akarnak. Csak így tudunk kialakítani egy olyan világot, amilyenben élni szeretnénk.

* Fotósként mi inspirál leginkább?

– Jelenleg portrékat és tájképeket is készítek. Mindmáig filmre fotózom, és színes képeket csinálok. Egy fényképen leginkább a hiba érdekel, az a pici piszok. Az analóg fotográfia szabadságot ad, és lehetőséget a kísérletezésre. A digitális korszakban az emberek boldogabbak, amikor azt látják, hogy valami nem tökéletes. Én utazom, a laboratórium velem utazik, megkeresem a keretet, és utaztatom az egész világot. Végül, amikor találkozom a gyűjtőkkel, kinyitom a hátizsákom, és kivarázsolom belőle a fotókat, az asztalnál ülők megérzik az út illatát, a történeteket eléjük helyezem, s ott vagyok én magam is, hogy elmeséljem őket. A legtöbb galériában az ember elveszettnek, frusztráltnak érzi magát, hiszen nem kap segítséget a művek értelmezéséhez, megértéséhez. Ha belépsz egy galériába, és nem szólít meg, akkor az ott lévő művészet számodra egy nagy nulla. Szerintem a művésznek mindig ott kellene lennie a művei mellett, hogy kérdezhessék. Így a néző nemcsak a terméket kapná meg, hanem a folyamatot és magát a művészt is.