Manapság leginkább úgy kerülnek előtérbe, mint a népi kultúra fennmaradásának őrzői. A modern technika egyre jobban kiváltja munkájukat, az embereknek nincs idejük, türelmük a kézműves-tevékenységekre. A konzumizmus korában ha valami elromlik, nem javítjuk meg, hanem eldobjuk, és újat veszünk.

A rendezvény középpontjában a múlt értékeinek megőrzése és a közösségi összetartozás erősítése állt. Az eseményt a Moholi Családok Egyesülete (Mocse) szervezte, mely a hagyományok megismerésére és a régi mesterségek továbbadására irányította a figyelmet. Pénteken a résztvevők közelebbről is megismerhették a kínai teakultúrát, a torontáltordai hagyományokat, ételeket, valamint a burekról is szó esett. A szombat délután panelbeszélgetéssel kezdődött, melyen a régi mesterségek képviselői osztották meg gondolataikat, történeteiket. A beszélgetést Miklós Csongor, az Újvidéki Rádió riportere vezette, a résztvevők között pedig ott volt Zsoldos Lajos gölöncsér, Bajúsz Sándor kovács, a Déli Turul íjászegyesület tagjai, Csonka Zsolt és Budai Andrea íjászok, valamint Boja Patyi Sarolta, a vajdasági Hagyományok Háza képviselője.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői

A beszélgetés során röviden megtudhattuk, hogyan alakultak ki a szóban forgó mesterségek, hallhattunk ezek jelentőségéről, valamint jövőbeli tervekről.

— Eredetileg esztergályos voltam, három éve kezdtem tanfolyamra járni Zentára. Miután befejeztem a kurzust, vásároltam korongokat, kemencét, mázakat, így indult lassan-lassan — mondta Zsoldos Lajos. — Általában vázákat rendelnek, nyúletetőt, apróságokat. Szeretnék még egy parasztkocsit készíteni, maximalistának tartom magam, szeretem a kihívásokat. Szakmailag azért lesz nehéz, mert a lőcsöt és a kereket biztosan nem lesz könnyű megformázni. Részt veszek kiállításokon, járok piacokra, vásárokra.

— Tizenöt évesen az ember még nem nagyon tudja eldönteni, melyik szakmát válassza, így véletlenszerűen kovács lettem, de igazság szerint bútorasztalos szerettem volna lenni. Megvannak a klasszikus eszközeim, fújtató, égetett kőszén, üllő, kalapács, fogó, de emellett megvan a CO-hegesztő, fúró, gyorsdaraboló is. Mindenfélét csinálok, kemenceajtót, ha kell, kiegyenesítem a kocsirudat, vaskerítést, de az adai templomban található csillárt is én csináltam. A szakiskolákban most nem tudom, mi a helyzet, de valószínűsítem, hogy nem jó. Amikor én jártam iskolába, akkor már volt rá példa, hogy az elméletet vizsgáztató tanárok nem értették, miről beszélek. A gyakorlati oktatás terén az ottani mesterektől megtanultuk az alapokat, és ha érdekelt, megtanultad, ha nem, nem. Az iskola megtanította az alapokat, a többit az élet hozta. Ami a terveimet illeti, szeretném a saját kapumat megcsinálni — hallhattuk Bajúsz Sándortól.

Egy kis íjászat

Budai Andrea két évvel ezelőtt ismerkedett meg az íjászattal, és a találkozás szerelem volt első látásra.

— Két hétre rá már megrendeltem a saját íjam. Mivel Zsolt régóta foglalkozott ezzel, akkor jött az ötlet, hogy lehetne egy egyesületet alapítani, és átörökíteni a tradíciót. Hagyományos reflexíjakat használunk. Önuralom szükséges hozzá, kinek hobbi, kinek sport, nálunk hagyományőrzés. Mondhatom, hogy a vérünkben van, szinte ösztönös, ha a magyarokat nézzük, ez egy lényeges harcmodor volt — emelte ki Andrea.

— Hagyományőrző egyesület vagyunk, egyelőre csak az íjászattal foglalkozunk, de szeretnénk később több mindent belefoglalni. Az íjászat a test, a lélek, az elme, a fegyver, mely eggyé válik az emberrel — hangsúlyozta Csonka Zsolt. — Elég sokan felfigyeltek arra, amit csinálunk, a továbbiakban szeretnénk fejlődni, és emellett fejleszteni is azokat, akiket érdekel a hagyományőrzés.

Felkészül a kovácsmester

— A Hagyományok Házának nagyon kiterjedt a tevékenysége Vajdaságban, én mint a mesemondók koordinátora külmunkatársként dolgozom, emellett pedig a tojásírás hagyományát éltetem — kezdte a beszélgetést Boja Patyi Sarolta. — A tojásíró asszonyokat a faluban elismerték, igaz, hogy vidékünkre nem jellemző a tojásírás, hanem a levélrátétes tojásfestés. Ami nagyon fontos, az Al-Dunán három településen, Székelykevén, Sándoregyházán és Hertelendyfalván még ma is él a tojásírás hagyománya. Nagyon fontos, hogy megőrizzük a mesterség hagyományát, azokat az eszközöket, amelyeket használtak. Vannak olyan mesterségek, amelyeket nem lehet teljes egészében megvalósítani, mint száz-kétszáz évvel ezelőtt, de vannak lehetőségek arra, hogy modernizáljuk a tevékenységet. A gyakorlat azt mutatja, mindig van érdeklődő a műhelymunkákra, képzésekre.

A szervezők célja, hogy e kezdeményezéssel ne csak felelevenítsék a régi mesterségek világát, hanem hogy meg is őrizzék a vajdasági magyarság kulturális örökségét a jövő generációi számára.

— Negyedik alkalommal szervezi meg a Mocse ezt a rendezvényt, most már lassan kezd tradicionálissá válni. Ahogy a mottónk is mondja: ismerjük meg a múltunkat, hogy építhessük a jövőnket. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megismerjék ezeket a mesterségeket — mondta Világos Tibor, a Mocse elnöke.

A program a mesterségek interaktív bemutatásával folytatódott, ahol a résztvevők testközelből is megismerkedhettek ezek fortélyaival. A napot hagyományos szárma, azaz töltött káposzta kóstolása zárta. Az esemény a Tartományi Oktatási, Jogalkotási, Közigazgatási és Nemzeti Kisebbségi — Nemzeti Közösségi Titkárság támogatásával valósult meg, társszervezője pedig az adai női fórum és a Vajdasági Agráregyesületek Szövetsége volt.