home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A mindent átható gyűlölet
Perisity Irma
2018.06.14.
LXXIII. évf. 23. szám
A mindent átható gyűlölet

​​​​​​​Megdöbbentő a középkorú férfi sorstörténete.

Az illető akár a szomszédunk is lehetne, mégis van egy olyan jelenség az életében, amely meghatározza minden pillanatát, és amelyre a közelmúltig nem is figyeltünk oda. Másság? Beolvadás? Identitásfeladás? De mindennek vajon miért a zsigerből jövő gyűlölet a következménye, méghozzá családon belül?


— Azt hiszem, okosabb lett volna, ha a sorsomat nem teregetem a nyilvánosság elé, viszont már annyira egyedül éreztem magam mindazzal, ami a lelkemet nyomja, hogy meg kellett szólalnom — mondja halkan, lehajtott fejjel a már őszülő beszélgetőtársam. — Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek — vallom én is. Nem tudom, mi a véleménye a vegyes házasságokról, ám a korából és a vezetéknevéből ítélve maga előtt sem ismeretlen ez a gyakorlat. Jómagam is egy ilyen frigyből származom, az anyám magyar, az apám bunyevác volt, viszont az ő szülei is más-más nemzetiségűek. Nálunk ez sosem került szóba. A jól működő családokban a más nemzetiségű szülők a maguk nyelvén beszéltek a gyerekekkel, így azok már kicsi korukban kétnyelvűek lettek. Nem vagyok szociológus, nem akarom elemezni, mennyire állt ez a beolvadás a nemzeti öntudat feladásának szolgálatában, viszont a következmények lesújtóak. Számtalan családot ismerek, ahol felborult az egyensúly. Sajnos az enyém sem kivétel.

Már érett férfi voltam, huszonnyolc éves, amikor megnősültem. Magyar középiskolába jártam, a feleségemet is ott ismertem meg, akivel a régi hagyományok szerint esküdtünk meg. Már az első házassági évfordulónkra megszületett a fiam, majd két év múlva a lányom is. A szüleimmel rendkívül jó kapcsolatot ápoltunk, és ők is egymással. A téli estéken felváltva kártyáztak hol nálunk, hol náluk, gyakoriak voltak a családi „összeröffenések”, ahogy az apósom mondta. Jól elvoltunk egymással. Amikor tízéves lett a fiam, a feleségem bejelentette, hogy válni akar, mert szerelmes az egyik munkatársába. Elváltunk, a fiunk nála maradt, a kislányt pedig a bíróság nekem ítélte. Nem lázadoztam, pedig tudtam, hogy a gyerekek nagyon szeretik egymást. Viszont attól tartottam, hogy ha fellebbezek a végzés ellen, esetleg a kislányt is az anyjának ítélik. Így hát velem maradt, és a fiammal is kifogástalan kapcsolatot ápolok.

Múlt az idő, és a szüleim rábeszélésére döntöttem úgy, hogy ismét megnősülök. Tízéves volt a lányom, amikor elvettem egy más nemzetiségű és vallású asszonyt, aki szintén elvált, illetve akinek volt egy tizennégy éves lánya. Egy esztendő múlva született egy közös lányunk, és amikor már járni, beszélni tudott, gyakran elhangzott a jól ismert mondat: az enyém meg a tied veri a mienket. Nem tudom, igazából mikor hibáztam, azaz hibáztunk: amikor úgy határoztunk, hogy otthon csak szerbül beszélünk, hogy mindenki értse a másikat, vagy akkor, amikor figyelmen kívül hagytuk, hogy a gyerekeinknek más-más gyökereik vannak. Mindegy is, mert elsősorban mint szülők buktunk meg, és ezt már nem tudjuk jóvátenni. A feleségemmel és a két lányával az anyám alig tud szót érteni, arról nem is beszélve, hogy ha valamilyen jelentős alkalomból anyáméknál vagyunk ebéden — csak ilyenkor szoktunk hozzájuk menni —, az asztalnál alig szólalunk meg. A fiam, aki az anyjától jön, nem tud szerbül, a feleségem lánya semmit sem tud magyarul, illetve a közös lányunk is alig néhány szót, mert a feleségemnek nincs türelme ahhoz, hogy hallgasson, ha én a lányommal magyarul beszélek.

Valósággal belevesztem a szülői feladatok útvesztőjébe. A két vér szerinti lányom látni sem bírja egymást. Pontosabban: a kisebbik valósággal utálja a nővérét, akivel alig beszél. Nekem azért panaszkodik, hogy a nővére nem akar vele szerbül társalogni. És az is nagy gond, hogy az első házasságomban született lányom már másodéves egyetemista, és magyar állampolgársága is van. Mivel munkanélküli vagyok, az ősszel — akkor lesz munka számomra — külföldre megyek, hogy később családegyesítés címén őket is kivigyem. A lányom elhatározta, hogy velem jön, sikerült is elintézni, hogy kint fejezze majd be a tanulmányait. A család többi tagja szinte kiközösített bennünket, el sem tudja képzelni, milyen otthon a hangulat. Sokszor az az érzésem, hogy a feleségem lányai, illetve akiket ő szült, valósággal utálják a legidősebb lányt, aki sokszor sírva mondja nekem: apa, szinte érzem, hogy árad felém a gyűlölet, mintha a vetélytársuk, nem pedig a testvérük volnék. Szinte biztos vagyok benne, hogy a legtöbb olvasó most úgy érzi, ő biztosan meg tudná oldani a gondokat fájdalommentesen. Én azonban tudom, milyen úgy együtt élni valakivel, hogy annak a másságát nem bírjuk még csak elviselni sem, hát még megérteni! Évtizedekkel ezelőtt meg sem kérdeztük egymástól, ki milyen nemzetiségű, ma viszont csak ez a fontos.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..