„Nincs még egy olyan dekoratív művészet, mely oly mélységesen fogná meg lelkünket, mint az üvegfestészet, mert az üvegfestményeken beömlő világosság maga a megszínesített napfény. A tűzben nemesedett szín válik napfénnyé.” Róth Miksa évekkel ezelőtti kijelentése után állíthatjuk, hogy az üvegfestés manapság igen népszerű művészeti technika, mely viszonylag könnyen és gyorsan elsajátítható. Nem kell hozzá egyéb, mint egy kis lelkesedés, türelem és kitartás. A csantavéri nyugalmazott egészségügyi nővérben, Juhász Ilonkában ezek a tulajdonságok valószínűleg meglelhetőek, hiszen alig egy évtizede kezdett üvegfestészettel foglalkozni, máris nagy alkotásokat mondhat magáénak. Lelkesen beszél munkásságáról.
• Mikor kezdett üvegfestészettel foglalkozni?
— Mint sokakat, engem is utolért az idő, amikor nyugdíjba kellett vonulnom. Mindig is szerettem az emberekkel törődni, a betegeknek segítő kezet nyújtani, és a nyugdíjas élet egy kicsit sem volt ínyemre. Elképzelni sem tudtam, hogy mit fogok kezdeni azzal a rengeteg megérdemelt szabadidővel. Fiatalkoromban bármilyen kézzel festett tárgyat megcsodáltam és hosszú ideig tanulmányoztam. Lenyűgöző volt a látvány. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer én is megtanulom a technikát, de időm sosem akadt rá. A 2006. év fordulatot hozott az életemben. A szabadidőm lehetővé tette, hogy engedjek a kézművesség iránti vonzalmamnak, és belevágtam.
• Hogyan sajátította el az üvegfestés technikáját?
— A világhálón nézelődtem, ott tanultam lépésről lépésre, minden apróságot megtaláltam, melyre szükségem volt. Az ismerőseimet, akikről tudtam, hogy segíthetnek valamicskét, mind megkérdeztem: milyen festéket jobb használni, hol tudom őket beszerezni. Szerencsémre mindenki segítőkésznek bizonyult, így nem volt nehéz dolgom. Ebben az időszakban történt az is, hogy a párom sajnos megbetegedett, és a 2009–ben bekövetkezett, viszonylag gyors halála letörte a lelkesedésemet. De a magány nagyúr. Sokszor bánatomban, még többször magányomban vettem elő az ecsetem újból és újból. Festettem, szépítgettem, addig abba sem hagytam, míg fel nem fedeztem a tökéletes munkát a készülő tárgyban. Az átélt sikerélmény jelezte, hogy befejeztem. Mind több és több munkám sorakozott odahaza. Az idő pedig közben múlt. Tudni kell, ha dolgozom, számomra semmi más nem létezik, csak a tárgy, a festékek, az ecsetem és a szívem. Jólesett, amikor az ismerőseim — akik tudták, mivel kezdtem el foglalkozni — jelezték a kézműves táborok helyét és idejét. Néhányszor részt is vettem ilyen eseményen, melyről nagyon sok új tapasztalattal tértem haza.
• A későbbiekben barátai, ismerősei a vásárlói lettek. Mondhatni, áruba bocsátotta portékáit.
— Emlékszem az első alkalomra, amikor az egyik ismerősöm vásárolni akart tőlem, én viszont nem adtam el neki a kiszemelt szépséget. Ragaszkodtam minden munkámhoz, mert a lelkem volt benne, ez volt az én gyógyszerem. A szép dolgok, a tárgyak és az általuk nyújtott festészet határozta meg a napjaim. Mihasznának tartottam magam, és tartom ma is, ha nem festek. A lányom hívta fel rá a figyelmemet, hogy görcsösen kapaszkodom valamibe, amit bármikor újból elkészíthetek. Az első értékesítésre könnyek közt került sor. A szívem szakadt meg, mert elvitték tőlem a kedvencemet. Igaz, mind a kedvencem volt: a poharak, tálak, kancsók, üvegek, tányérok, vázák, gyertyatartók, képek stb. Bármit vettek volna is meg tőlem elsőként, azt hiszem, megkönnyeztem volna. Az emberek nagyon szeretik az idézettel ellátott tárgyakat, a házi áldásról nem is beszélve. Hozzá kellett szoknom, hogy a munkáim kelendőek voltak. Örültem, hogy festhettem, azt viszont álmomban sem gondoltam, hogy vevőim is lesznek. Nagyon szeretem a karácsony ünnepét. Egyik évben ötven poharat festettem ki karácsonyi mintával, és meglepetésemre mind eladtam. Ekkor tudatosult bennem véglegesen, hogy igény van a munkámra.
• Hol tekinthették meg eddig alkotásait?
— Nagyon sok helyen jártam: búcsúban, falunapokon, vásári rendezvényeken. A környező falvakban és városokban már ismernek. A piacra is sokat járok, még akkor is jól érzem magam, amikor nem vesznek tőlem semmit. Elég a dicséret, hogy megállnak az asztalom előtt, és csak nézegetik a kiállított műveimet. Boldog vagyok, hiszen emberek között lehetek, akik most pont úgy néznek rám, mint én fiatalkoromban azokra, akik a kézművességet választották. Szinte minden évben részt veszek a MIRK–en, melyen egyszer nekem ítélték a nagymesteri díjat, mert négy éven át enyém volt az első hely. Az idén is szeretnék eljutni a nemzetközi kiállításra — nem azért, hogy díjat kapjak. Imádok nézelődni, a kortársakkal beszélgetni, eszmét cserélni.
• Merész tervei közt mi szerepel?
— Hiszek a mindennapok csodájában. Egy nagy álmom már valóra vált. Miért ne lehetne az embernek álma? Nekem is van, több is. Az egyik ilyen titkos vágyam, hogy eljussak az Etnofestre. Azt hiszem, képes vagyok felkészülni, és végigcsinálni azt a néhány napot. A nagy tervek közül előbb ez valósuljon meg, aztán merek újabb, és még nagyobb álmokat álmodni. Szeretném az utókornak átadni a tudásom és a megszerzett tapasztalatom. Nem fordítok hátat senkinek. Szeretem, ha a fiatalok érdeklődnek eme örökbecsű művészet iránt. Büszkeséggel tölt el, hogy volt lehetőségem belekóstolni abba a művészeti ágba, amely századokon át megőrizte fontos szerepét a világban, és a hétköznapok feledhetetlen részévé vált.
