— Soha nem tudjuk túltenni magunkat a történteken — mondja csöndesen az asszony. — Eleinte azt hittem, hogy ez a férfiaknak könnyebb, de úgy tűnik, tévedtem. Már érett, egyetemet végzett emberek voltunk, amikor megismerkedtünk. A férjemnek elég ritka hivatása van, hídépítő mérnök. Ez már magában is bonyodalmat okoz, a mi vidékünkön ugyanis nincs sok lehetősége a szakembernek arra, hogy sikeres karriert építsen. Ennek köszönhető, hogy az elmúlt mintegy húsz évben rengeteget költözködtünk. Mindketten bánátiak vagyunk, és Újvidéken ismerkedtünk meg. Én okleveles közgazdász vagyok, és az a szerencsénk, hogy ez a szakma elég keresett, így ha őt új helyre irányították, mehettem vele, hiszen gyorsan kaptam munkát.

A házasságkötés után Újvidéken maradtunk, ott dolgoztunk. Szinte szabályszerű volt, hogy az idejében végzett egyetemisták jelentős része a székvárosban maradt, hiszen nemcsak az elhelyezkedésre, hanem a szakmai fejlődésre is nagyobb volt ott az esély. Mindketten jó kezdő fizetést kaptunk, mindössze egy évig voltunk albérlők, majd kölcsönből ugyan, de építettünk egy házat a külvárosban. Úgy határoztunk, hogy előbb tető legyen a fejünk felett, majd utána jöhet a baba is. A házon már csak a csinosítási munkálatok folytak, amikor a férjemet áthelyezték Dél-Szerbiába. Persze én is mentem vele. Eleinte nem dolgoztam, a várostól négy évre kaptunk lakást, amíg tartott a párom szerződése. Gyorsan alkalmazkodtunk az új környezethez, hiszen megszoktuk, hogy gyakran változtattuk a lakhelyünket. Három hónap múlva terhes maradtam, és ott is szültem meg a lányunkat. Amikor Melánia négy hónapos volt, kaptam egy munkát, melyet bűn lett volna elutasítani. Hát dolgozni kezdtem. A főnököm annyira megértő volt, hogy négy hónapig naponta kétszer — a munkaidő alatt — hazaengedtek, hogy megszoptassam a kislányt.

Eleinte az volt a gond, hogy ki vigyáz majd a babára. Az egyik szomszédasszonyunk mondta, hogy a pedagógiai karon sok lány vállal babafelügyeletet, így teremtve elő a tanulmányi költségek egy részét. Így került hozzánk Dóri, egy pancsovai lány. Gyorsan beilleszkedett a családba. Olyan bizalomkeltő volt a megjelenése, viselkedése, modora, hogy azonnal megbeszéltük a feltételeket, és bármikor, ha szükség volt rá, a rendelkezésünkre állt. Egy délután tovább dolgoztam, de már otthon voltam, amikor Dóri megérkezett a kislánnyal. Azonnal kivettem a babakocsiból, és rémülten láttam, hogy egy idegen babát tartok a kezemben. Dóri szinte magánkívül volt, amikor ordítani kezdtem. Sem a babakocsi, sem a baba nem volt a miénk.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, mi történt. Dóri sírva mesélte, hogy a parkban megismerkedett egy társasággal, melynek egyik tagja szintén bébiszitter volt. Talán egy órát töltöttek együtt, telefonszámot cseréltek, elbúcsúztak egymástól, és észre sem vette, hogy a másik babakocsit tolja haza. Azonnal értesítettem a rendőrséget, a férjemet, hívtuk a másik lányt. Jelentkezett ugyan, de azt mondta, a házaspár, melynek a gyerekére vigyázott, átutazóban volt, és ők nem vették észre, hogy más kisbabáját viszik magukkal.

Majdnem egy év telt el, mire hírt kaptunk a másik családról. Egy ulcinji fiatal párról volt szó, és saját bevallásuk szerint nem is nagyon igyekeztek kapcsolatba lépni velünk. A fiatal anyuka nagymamája híres jövendőmondó volt, és szerinte a fiataloknak el kell fogadniuk a véletlent, ki tudja, miért történt mindez. Ezért aztán ők nem is nagyon kutattak a lányuk után, a nagymama szerint az Úr úgy intézte, hogy senki ne károsuljon: mindkét családnak volt egy kislánya! És az is igaz, hogy abban az egy évben a baba annyit fejlődött, hogy öröm volt foglalkozni vele. Nem tudta ugyan, ki veszi az ölébe, ki cseréli a pelusát, ki gagyog neki fürdés közben. És én sem gondolhattam egyfolytában arra, hogy más gyerekét rendezem, hiszen az enyém is körülbelül akkora volt.

Elég körülményesen cseréltük őket vissza, karhatalmi beavatkozással. Minden rendben volt: orvosi vizsga, vérvizsgálat, tanúk stb. Végül emberségesen elváltunk egymástól, de őszintén mondom, jó időbe telt, mire el tudtam fogadni, hogy a saját gyerekemet babusgatom. Higgye el, még ma is — pedig Melánia már ötödik osztályba jár — időnként felötlik bennem a kérdés, melyet rendszerint a férjemnek teszek fel: mit gondolsz, ez az aranyos kislány a miénk vagy az övék?

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)