A mi világunkat csak mi mutathatjuk be

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A mi világunkat csak mi mutathatjuk be

Vicsek Károly 1968 és 1999 között az Újvidéki Televízió rendezője, valamint az újvidéki Neoplanta filmstúdió munkatársa volt. Az Újvidéki Televízióban számos dokumentumműsort, tévédrámát és -sorozatot rendezett, de a Magyar és a Belgrádi Televízióval, valamint több hazai és külföldi produkci...

Vicsek Károly 1968 és 1999 között az Újvidéki Televízió rendezője, valamint az újvidéki Neoplanta filmstúdió munkatársa volt. Az Újvidéki Televízióban számos dokumentumműsort, tévédrámát és -sorozatot rendezett, de a Magyar és a Belgrádi Televízióval, valamint több hazai és külföldi produkciós vállalattal is szoros együttműködést alakított ki. Színdarabokat rendezett Szabadkán, Zomborban és Újvidéken (A zöldhajú lány, Látomásnak ajtót nyitni, Duna menti Hollywood stb.), 1998 és 2003 között az Újvidéki Színház igazgatója volt. Alkotómunkásságáért számos hazai és nemzetközi elismerést kapott, legutóbb a Magyar Életfa Díjjal tüntették ki.
Főbb rendezéseinek impozáns listáját olvasva - Parlag (1974), Fekete glóbusz (1977), Trófea (1979), Naplemente (1982), Fajkutyák ideje (1984), Késdobáló (1985), Szikkadó földeken (1987), Keressünk egy jobb hajót (1988), Bolygótűz (2002) - úgy tűnik, régebben könnyebb volt filmet készíteni.
- Én inkább azt mondanám, nekem szerencsém volt. 1971-ben készült el az első hivatalos dokumentumfilmem, profi stábbal. Ez tulajdonképpen egy pályázat volt, amelyen Podolszki József is nyert, így forgattuk le bácsfeketehegyi helyszínnel a Kereszt és csillag című alkotásunkat. A falusi ifjúság világát dolgoztuk fel, azok a fiatalok voltak az alanyaink, akik tévelyegtek a kereszt és a csillag között, vagyis a vallásos nevelés és a párt szorítása között vergődtek. A dokumentumfilmnek volt egy hivatalos bemutatója Bácsfeketehegyen, a párt tartományi szervezete is képviseltette magát rajta, de az esemény és a beszélgetés valóságos tetemrehívássá fajult. Hatalmas botrány kerekedett, a filmet betiltották, három évtizeden át nem vetíthettük le sehol, a közönség csak 2001-ben nézhette meg a belgrádi fesztiválon. A belgrádi szakma egyébként tiltakozott az eljárás miatt, 60-70 személy írta alá azt a levelet, amelyet több újság is közzétett. Sokan azzal ugrattak, hogy berobbantam a jugoszláv filmgyártásba, de a filmemet még senki sem látta.
A következő filmem a Kubikus volt, amely elkerült a belgrádi rövidfilmfesztiválra, sikerült díjat is nyernünk. Akkoriban a filmesek rövidfilmmel, dokumentumfilmmel mutatkoztak be a szakmában, a belgrádi nagyon híres dokumentumfilm-fesztivál volt, sok kritikus nézte a filmjeinket, amelyek elkerültek Oberhausenba, Krakkóba, Lipcsébe, Moszkvába és más helyekre. Aztán jött a Parlag, ami már játékfilm volt, és 1974-ben a pólai országos filmfesztiválon Bronz Aréna Díjat érdemelt ki.
" Furcsa, hogy az első dokumentumfilm betiltása nem okozta a karrierje kettétörését is.
- Igaz, de a következő filmemet csak úgy tudtam elkészíteni, ha ezt az elsőt elfogadja a cenzúra, vagyis az illetékes bizottság. Kénytelen voltam kivenni belőle két jelenetet. Az egyiken például egy srác arról beszélt, hogyan verbuválták a pártba. A képsort a kocsmában rögzítettük, mögötte a falon a WC-be vezető út volt egy nyíllal megjelölve. Mivel a kép nemcsak kép, hanem mindig szimbólum is, amelynek mondanivalója van, arra a következtetésre jutottak, hogy én ezzel a párt útját jelöltem ki. A két jelenet nélkül elfogadták, de aztán már én nem akartam ezt a kasztrált verziót bemutatni. Szóval megcsináltam az ''öncsonkítás”-t, hogy folytathassam a pályát, mert nekem ez volt a vágyam, erre készültem hosszú éveken át. Olyan történeteket akartam elmondani, amelyek rólunk, a mi világunkról szólnak. A Trófea című filmemről, amely 1979-ben Pólában Nagy Arany Aréna Díjat kapott, egy német lapban az jelent meg, hogy a szocialista inkvizíciót mutatom be. De a Parlagot sem láthatták az újvidékiek, hiába volt díjnyertes. A pólai fesztiválon Tito is sok filmet megnézett. A mozigépész hozta a híreket, hogy Tito melyik filmre hogyan reagált, a zsűri pedig ennek alapján próbált hangulatot teremteni, nyomást gyakorolni a szerzőkre. Azokat a filmeket könnyebb volt külföldön bemutatni, mint a hazai mozikban, mert a rendszer így próbálta igazolni a demokratikus voltát. Azt sugallták, hogy a szerzők mindent megtehetnek. Kifelé mutattuk a nagy szabadságot, de itthon ''megmentettük” ezektől az alkotásoktól a nézőket. Nos, ebből talán leszűrhető, hogy régen könnyebb volt-e filmet készíteni vagy nehezebb.
" Manapság van-e pénz játékfilmekre?
- Jelenleg is van pályázatunk a minisztériumokban, várjuk, mi lesz a sorsa. Ezúttal ifjúsági filmről van szó, amely Vladimir Stojšin Az ablakbajnok és hat csemetéje című könyvéből készülne, melyet Kalapis Rókus fordított le magyar nyelvre. A mű Pancsován a második világháború végén játszódik, amikor a gyerekek a moziba, a filmek világába menekülnek a valóság, a háborús borzalmak elől. A film tele van személyes élménnyel, mert azt szeretném vele ábrázolni, hogy mit jelentett számunkra a mozgókép. Az újvidéki Telepen nőttem fel, ahol templomunk, iskolánk, mozink volt. Nagy izgalom volt számunkra, amikor a sötét teremben megjelent mögöttünk a fénysugár, majd a vásznon a mozgókép. Ahhoz fogható volt ez, mint amikor a templomban a rozettán át besüt a napsugár, és megvilágítja az oltárt. Volt egy fiú, aki annyira beleélte magát a cselekménybe, hogy amikor a vásznon felbukkant a negatív figura, rálőtt a csúzlival. Persze a gépész lejött, felkapcsolta a villanyt, néhány kölyköt megpofozott, majd visszament, és folytatta a vetítést. Az Ablakbajnokot valamikor 1990-ben vette meg a televízió, a Magyar Televízióval szerettük volna közösen elkészíteni, de jött a háború, az embargó, a bombázás, nem tudtuk megvalósítani. Huszonvalahány év után újra próbálkozom vele. Valóban nehezebb meggyőzni a hatalmat, hogy ennek a közösségnek is joga van arra, hogy mozgóképben fejezze ki magát. Egy-egy film esetében nem csak a rendező és az író számít, hiszen sok mesterség és tehetség mutatkozhat meg. Ha nem kapunk lehetőséget, hogy megjelenjünk, akkor csak befogadók maradunk, ez pedig nagy károkat okoz egy kultúrának.
" Ön azt vallja, hogy a mi filmjeinket senki más nem készítheti el.
- Azért próbálok meg filmet csinálni, hogy ébren tartsam a tehetséget. Tudom, hogy ez nagy szó, de Tripolszky Gézától azt tanultam, hogy az ember hetvenévesen már megengedhet magának egy kis hetvenkedést. Hiszen ezek a művek bizonyítják, hogy itt vagyunk, és tudunk produkálni. Valóban sokat hadakozom ezért a műfajért. Manapság szinte már minden településen működik helyi televízió, sőt, a pártoknak is van televíziójuk. Igaz, az utóbbiak csak a politikát szolgálják, saját magukat népszerűsítik. Vissza kellene hozni ezeket a filmeket, amelyek eljutottak és eljutnak a versenyekre, fesztiválokra, öregbítik a hírnevünket. Bátran állíthatjuk, hogy ez a maroknyi magyarság Európának a legagilisabb, legtehetségesebb kisebbsége. Gondoljunk csak arra, hány színháza, színésze, zeneszerzője van, hány filmet tudtunk készíteni. Büszkeséggel tölt el, hogy a lehetőséget ki tudtuk verekedni magunknak, saját erőnkből hoztuk létre a produkciókat. Magunkról beszéltünk, mert magunkról csak mi tudunk beszélni. Ez a mi világunk, amit csak mi tudunk bemutatni. Huszonvalahány filmem van, hat játékfilmem, tizenvalahány televíziós játékom, mégis egész sor dolog kimaradt. A filmek segítik az irodalmat, a mozgókép világában a gondolatok tovább élnek. Ezt próbáltam én 40-50 év alatt valamilyen formában megvalósítani, de természetesen szeretnék még néhány történetet elmondani.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink