Amikor befutok hozzá, éppen egy fiatal versmondó van nála. Versenyre készíti fel őt a jógastúdiójában, ahol még érződik a füstölők illata, sok növény van bent, és egy óriási tükör.

* Először is gratulálok a Pataki-gyűrű díjhoz. Ez a díj a miénk, egy mérföldkő a díjak sorában. 

— Köszönöm! Örülök az elismerésnek, de megtanultam, ne ettől tegyem függővé, hogy mire értékelem magam és mire értékelek másokat. Nagyon rosszulesik, hogy amikor eltávozik egy színész, csak felsorolják a díjait. Mert nem ez határozza meg az embert. Ettől függetlenül a társadalmi megítélésed szempontjából nem mindegy, hogy van-e díjad vagy nincs. A szakmai díjakat néhány ember adja, ami mindig szubjektív. De nagyon örülök, hogy az én ujjamra került a gyűrű, ahogy annak is, hogy Gyarmati Kata jelölt, Jankovics Andrea és Táborosi Margaréta pedig benne voltak a zsűriben, mert szerintem ők átérzik, mi az, hogy évtizedekig dolgozni egy pályán. A Ki tudja, látsz-e még? című előadás pedig, melyért jelöltek, az évek során sokat érlelődött bennem, és talán érlelődtem én magam is színésznőként.

* Ha már felhoztad, miért éppen Karády? Mi volt a döntő érv, hogy éppen az ő életéből készíts monodrámát?

— Ez mindig úgy történik, hogy amikor vákuumba kerülök, vagy nem jönnek a szerepek, érkeznek a pluszmunkák, mert túlteng bennem a tettvágy, valamit csinálnom kell. Így jött a kArc Irodalmi Kávéház és a Palicsi Színjátszó Grund ötlete is. Mindhárom alkalommal azt éreztem, csináljunk már valamit, mert szétvet az alkotói energia. Magyarországon ha színésznő vagy, reggeltől estig próbálsz, játszol, nincs időd agyalni, itthon aki bírná a tempót és a terhelést, annak ki kell találnia magának valamit. Karády is így jött, ráadásul régóta a fejemben volt. 

* A filmjei révén?

— Nem. A filmjeit nagyon nem szerettem, én amerikai filmes voltam. Gene Kelly miatt lettem színésznő, arra vágytam, hogy egyszer majd olyan pasi legyen a partnerem, mint ő. Nem sok lemezünk volt otthon, megvolt egy Daniel nevű horvát énekes Džuli című kislemeze, volt egy Beatles- és egy Záray—Vámosi-lemez. Meg persze sok-sok meselemez, melyeket anyám, amikor ment a fodrászüzletbe dolgozni, feltett nekem, én pedig hallgattam. Karádyt is, mert a néhány lemez között ott volt a Hamvadó cigarettavég is. És megmaradtak a lelkemben a dalai nyugodt, gyermekkori pillanatokként. Egyfajta érzelmi nosztalgiázás lesz rajtam úrrá, ha meghallom. S ahogy egyre többet tudtam meg az életéről, a nagy szakadásokról és törésekről, és láttam, milyen rövid idő alatt élt meg hihetetlen magasságokat és mélységeket, akkor kezdett el igazán érdekelni.

* Egyébként kell hogy találkozzon a színpadon játszott karakter életútja a színészével? 

— Nem baj, ha vannak hasonlóságok, mert akkor az ember egy kicsit mélyebbre tud nyúlni magában. De az is jó, ha egy teljesen másfajta karaktert játszol, mint amilyen ő maga. Én is be vagyok skatulyázva a wamp nő szerepkörbe, amivel nincs bajom, hiszen az alkata mindenkit predesztinál valamire. De annak idején egyik kedvenc szerepem volt Varja a Cseresznyéskertben, aki nagyon másfajta nő, mint én. Karády hihetetlen energiákkal működő nő volt. Hegyeket mozgatott az energiáival és a szexusával. Ebben némileg különbözik tőlem, hiszen én soha nem toltam magam előre, ő azonban ösztönösen élt ezzel. Valószínűleg a hányattatott gyerekkora tanította meg rá, hogy ha érvényesülni akar, könyökölnie kell.

* A Ki tudja, látsz-e még? című előadás egy monodráma, de ott van veled, melletted a színen Kucsera Géza is. Az ő személye s a tény, hogy nem vagy egyedül, gondolom, ad egy biztonságot, ráadásul a dalok is élő zenei kísérettel szólalhatnak meg.

— Erős biztonsági háló a Géza. Megtörtént, hogy belefeledkeztem a játékba, s lefagytam, hiába játszom öt éve, nem jutott eszembe egy mondat. Néztem rá, ő pedig azt mondta: konyakot? Továbblökött, kihúzott a pácból. De volt olyan is, hogy ő sem tudta, hol tartunk. (Nevet.) Most már sokkal többet játszunk egymással, ő is bátrabban létezik az előadásban, s ez jócskán hozzáad a természetességhez. Ő zenészként mérhetetlenül profi, és hatalmas szeretetenergiával, életörömmel, életigenléssel, alkotni vágyással létezik. És nemcsak ebben az előadásban, hanem például a kArc-estekben is. Én ilyen emberekkel szeretek dolgozni. 

* Mezei Zoltán, a férjed is ilyen munka közben?

— Igen. Bízom a személyében, ismer, tudja, mikor merre kell löknie, tudja a kis művészi manírjaimat, kijavít, helyretesz, ha kell. Most már én is jól kezelem, nem rohanok ki zokogva, mert képzeld, ilyen is volt. (Nevet.) 

* Itt ülünk ebben a csodálatos és nagyon nyugtató térben, a Zen Spot Yoga termében, melyet te hoztál létre. Miért kezdtél el jógázni? Mi volt előbb, a mozgás vagy a mögötte húzódó filozófia?

— Amikor középiskola után felmentem Budapestre, az első sétámon egy antikváriumban megvettem a Bhagavad-gítát. Akkor nem tudtam róla semmit, tetszett a borító, titokzatos volt, tele szanszkrit szöveggel. Olvasgatni kezdtem, de nem sokat értettem belőle. Aztán jött Müller Péter, Popper Péter, és ezzel meg is kezdődött a spirituális utazásom. Rájöttem, kell hogy legyen valami több értelme annak, hogy én itt vagyok. Megnyitottak egy kaput előttem ezek a dolgok. Aztán elvittek a hétköznapok, egy picit háttérbe szorult, de amikor a főiskola utolsó évében Egerbe kerültem, az egyik kollégám éppen akkor érkezett haza Indiából. Felesége jógaoktató volt, így nála kezdtem jógázni. Majd megint semmi, s később, amikor elég sok gond volt az életemben, a gerincem azt mondta, ennyit bírt a terhekből cipelni.

* Ez fizikai tünetekkel is járt?

— Igen, lett egy súlyos gerincsérvem, de nem akartam gyógyszert szedni, beugrott a jóga, újrakezdtem, és kikúráltam magam. A következő lépés egy tanfolyam volt, ahol a lányok azt mondták, olyan jó a hangod, nem akarsz te oktatni? Hát így történt. A Narada Akadémián fejeztem be egy hároméves képzést, s ez a tanulás még több tanulásra, kutatásra ingerelt. Próbálok egyre mélyebbre merülni. Jógaklubokat is tartok, ahol belemegyünk a filozófiájába is, mert ezáltal elkezded egy kicsit magad is értelmezni, ami nekem színészként is sok választ adott. És megtanulsz bánni az energiáiddal. 

* Jógáról és színházról is nagyon lelkesen beszélsz. El tudod-e képzelni, hogy valaha feladd az egyiket? 

— A színházat gondolkodás nélkül feladnám. Megint nagyon vacak helyzetben van a Népszínház, s ez már sok éve így megy. Vagy anyagilag állunk rosszul, vagy be akarnak minket fojtani, egy picit elegem lett az utóbbi években ebből, úgyhogy elgondolkoztam azon, hogy ha a jógával eleget tudnék keresni, lehet, lépnék. De nagyon hiányozna a színház, azt is tudom.

* Palicsi Színjátszó Grund. Ez is a nevedhez, nevetekhez fűződik, sok munka van mögötte, az idén tízévesek vagytok, és négy csoporttal működtök. Mi a titok?

— Nem tudom. A helyi közösség nagytermében kezdtem, üveges szekrények, serlegek, néhány asztal között. Sokáig egy csoport volt, utána lett kettő, most van négy. Már nem tudom egyedül csinálni, bevontam a munkába Magyar Zsófit és Zolit is (Mezei Zoltán — a szerző megj.), aki az idén is zenés előadást készít, ez a Senki sem tökéletes. Én a Toldit csinálom a kiskamaszokkal, Zsófi pedig a kisebb felsősökkel és az alsós csoporttal Lackfi-verseket. Nagyon örülök Zsófinak, mert közeli lelki rokonomnak érzem. Amikor a gyerekekkel dolgozom, a nagy szeretet mellett egy csomó határt is felállítok nekik. Kialakul egy munkamorál, emellett viszont végtelen szabadságuk van az alkotásban. A próbáknak van egy „katonai” részük. Olyankor nincs duma, veszekedés, csak katonás rend és koncentráció. Ezt megszokják, és azt látom, hogy ezáltal az életben is fegyelmezettebbek lesznek. Minden vasárnap próbálunk, fáradhatatlanul, mindhárom gyermekem grundozik, rákényszerültek, de tehetségesek is, s ezt nem csak az anyai elfogultság miatt mondom. Aki egyetemre ment, néha be-benéz, mert egyfajta érzelmi kötődés is kialakult bennük és bennem is. Egy csapathoz tartoznak, ahová évek múlva is vissza tudnak jönni. Ami elvisz bennünket egy kicsit a kezem feje világtól, az a szépség, a művészet, ezért én minden szülőnek javasolnám, hogy ha szeretnék a gyermeküket egy kicsit efelé mozdítani, adják be őket egy színjátszó csoportba, hiszen magukért és gyermekükért is sokat tehetnek vele.

* Zsuzsa, elég kerek az életed, de mi az, amire még vágysz, amit szeretnél?

— Eljutni Indiába. Kinéztem ott egy két hónapos képzést, mely olyan képesítést ad, amely felénk kevés embernek van meg, de erre még várnom kell, az egyik gyermek még kicsi. Addig is igyekszem minél jobban elmélyülni, lecsiszolgatni eddigi hibáimat, és valamiféleképp közelebb kerülni egy lelki megvilágosodáshoz, de ez nem valószínű, hogy ebben az életben fog bekövetkezni. Amilyen tudatállapotban hagyod el ezt a testet, olyanban ébredsz a következő életedben. Szeretném, ha a gyerekeim majd találnának olyasmit, ami boldoggá teszi őket, s ha ők is elindulnának egy spirituális úton egy annál teljesebb élet felé, mint amilyet csak az anyag követel tőlünk. Szeretném, ha a szabadkai Népszínház szerencsésen átvonulna az új, nagy térbe, és ez az átvonulás nem azt eredményezné, hogy a Magyar Társulat megszűnik. Szeretném, ha sokáig lenne ember Szabadkán, aki jár színházba. Sok mindenre vágyom, de azt is tudom, hogy a változás az élet velejárója. Lehet, hogy húsz év múlva még kevesebb magyar lesz, és kevesebbet játszunk, de akkor majd többet jógázunk.