Mindazokon a nehézségeken kívül, amelyek az utóbbi tizenöt évben térdre kényszerítették a mezőgazdaságot is, a magántermelőket számtalan olyan egyéb gond is nyomasztja, amelyek megoldása nem tűr halasztást. Feltéve, ha ez az ország továbbra is számít a kistermelőkre. Akik jóval többen vannak, mint a nagytermelők.
Erről beszélgettünk a hajdújárási GOVORKOVICS FERENC magántermelővel. Előrebocsátotta, hogy nem szeret a nyilvánosság előtt szerepelni, egyébként meg úgy tartja, hogy a paraszt bármit mond is, annak nincs súlya ott, ahol a sorsáról döntenek.
- Mindenesetre dicséretes, hogy egy hozzám hasonló kistermelővel is elbeszélgetnek - mondja Ferenc gazda. - Már csak azért is, mert környékünkön az 5-10 holdnyi földterülettel rendelkező magántermelők vannak többségben, és az ő problémáik talán még súlyosabbak, mint a nagygazdákéi. Az igazság kedvéért rögtön hozzá kell tenni, hogy nálunk most senkinek sem könnyű. Valamivel több mint öt hold a földterületünk, fele gyümölcsös, fele pedig szántóföld. Nem értek a politikához, ezért nem akarom azt hangsúlyozni, mi volt azelőtt, és mi van most. De bármennyire apolitikus is az ember, ha nyitott szemmel jár, látnia kell mindazt, ami elég gyorsan tönkretette nálunk a parasztokat is. A feleségemmel mindketten parasztcsaládból származunk, már gyermekkorunkban megtanultuk becsülni a földet, a tisztességes munka jelentőségét, de ötven évvel a hátam mögött is sajnos azt kell mondanom, hogy ezzel a tudományunkkal már nem megyünk semmire. Pedig húsz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor apámtól átvettem a gazdaságot, tele voltam tervekkel. Őszintén szólva sok föld után sose vágytam, mert abból, ami volt, tisztességesen meg lehetett élni. Sőt gyarapodni is. Akkor vettük az új traktort, a kapcsolható munkagépeket, az atomizátort, de kocsink is volt. Abban az időben a szabadkai húsárugyárnak nagyon sok termelő végzett szolgáltató hizlalást. Belevágtunk mi is. Megépült az ól, és egy-egy turnusban 100-120 darab sertést tudtunk felhizlalni. Ahogy tönkrement a gyár, tönkrementünk mi is, vagyis azok a termelők, akik a gyárnak hizlaltak. Mivel az állattenyésztésben a helyzet egyre kilátástalanabb lett, kizárólag a gyümölcsösre és a szántóföldi termelésre összpontosítottunk, de ez egyre mélyebbre süllyesztette a családi gazdaságot.
- Én nem a termékeink ára, a szervezetlen felvásárlás, a kedvezőtlen kölcsönpolitika vagy a megbomlott árarányok miatt vagyok dühös - folytatja beszélgetőtársunk. - Engem és a hozzám hasonló kistermelőket az hoz ki a sodrunkból, hogy a kétségbeejtő helyzet ellenére az állam minden évben újabb bőrt akar lenyúzni rólunk. Nem maga az adó a sok, hanem azok az egyéb járulékok, amelyeket a hozzánk hasonló kisgazdaságok semmiképpen sem tudnak kigazdálkodni. Két évvel ezelőtt még a munkagépeket és az autót sem jegyeztethettük be mindaddig, amíg ezeket a járulékokat ki nem fizettük. Ezt most megszüntették, no de nyugdíj- és egészségbiztosítás címén nekem az idén 50 ezer dinár járulékot kellene befizetnem. Ellenkező esetben nem hitelesítik az egészségügyi könyvecskéinket. Annak, akinek még nem volt benne része, nehéz megértenie, milyen megalázó dolog ott álldogálni a tolóablak előtt, és rimánkodni a tisztviselőnek: a középiskolás lányának fogorvoshoz kell mennie, hát legalább azt tegyék lehetővé, hogy részletben fizethesse a járulékot. De a mi problémáink iránt senki sem érzékeny. Mondja, mit kapok én majd vissza a mezőgazdasági termelők nyugdíjalapjából, ha kidőlök a sorból? Havonként háromezer dinárt, amit egyévi késéssel fizetnek majd ki? Amikor a napokban hallottuk a hírt, hogy az egészségügyi biztosítás fizethető havonként 1400 dinárjával, nagyon megörültünk. De aztán kiderült, hogy ezzel a lehetőséggel csak az egyetemisták és azok a munkanélküliek élhetnek, akik nem kapnak munkanélküli segélyt. Azok a földművesek, akiknek évente legalább 300 ezer dinár jövedelmük van, kötelesek a mezőgazdasági járulékot fizetni. Nemcsak szomorú és megalázó, de teljesen érthetetlen is az állam politikája. Nekünk mindenért azonnal és készpénzben kell fizetnünk. Bejegyeztettük a gazdaságot, mert így állítólag számíthatunk valamilyen kedvezményre. Hát ez a kedvezmény annyiból áll - egyelőre -, hogy gázolajat kapunk olcsóbban. Igen, de a töltőállomáson nekem ki kell fizetnem a teljes összeget, a számlát csatolni egy bejegyzési dokumentumhoz, és így eljuttatni az illetékesekhez. És ha majd sorra kerülök, jó néhány hónap múlva, akkor visszakapom a kedvezményt. Hát mondhatom, hogy az autóbuszjegy árát és a paksaméta átadásával elvesztegetett napot beleszámítva a kedvezményből még a ,,k' sem marad. Odáig jutottunk, hogy idénymunkát vállalok, hogy fedezhessem a mezőgazdasági termelés költségeit. Tudja, ez olyan, mint a mesében: az ember levágja az egyik fülét, hogy befoldozza a másikat, de valahol mindig lyuk marad. Rengeteg olyan probléma van, amely a termelési, értékesítési gondokon felül a vállunkra nehezedik, főleg nekünk, kistermelőknek. A felsorolásukra nem egy újságcikkre, hanem egy egész újságra volna szükség. A legszomorúbb az egészben az, hogy az illetékesek nem érzik mindezt, a mezőgazdaság nálunk kizárólag a termelők szívügye. Az egyértelmű, hogy a rengeteg kistermelőnek is élnie kell valamiből, különösen az én korosztályombelieknek, akik már nem mehetnek máshová. Az állam érdektelenségének, egy tervszerű mezőgazdaság-politika hiányának a következménye, hogy a hirtelen meggazdagodott néhány kiválasztott potom pénzért vásárolja fel a zsíros, áldott vajdasági földeket, koldusbotra juttatva azokat, akik már így is lerongyolódtak. De kit érdekel ez nálunk, hiszen a mezőgazdaság csak a paraszt szívügye! - mondja végezetül Govorkovics Ferenc.