Egy napsütéses vasárnap délután úgy döntöttünk, rövid kerékpártúrára indulunk. Úti célunk Firigyháza, a Törökkanizsa községhez tartozó kicsiny település volt. Ahogy közeledtünk a faluhoz, azon gondolkodtam, kit látogathatnánk meg. Végigkerekeztünk a falu főutcáján, egészen a legutolsó házig. Ott leszállva a bringáról csaknem belebotlottunk Hegedűs Jánosba, aki épp a ház oldalában lévő méhkaptárok körül foglalatoskodott.
— Hát titeket mi szél hozott? — kérdezte barátságos mosollyal. Miután helyet foglaltunk a kicsiny ebédlőben, arra kértem Jani bácsit, meséljen nekünk a méhészetről, hiszen akárcsak a mai fiatalok legtöbbje, mi sem sokat értünk ehhez az ősi szakmához.
— Nekem már a nagyapám is méhészettel foglalkozott, tehát ebben nőttem fel. Mondanom sem kell, hogy édesapám is eltanulta a szakmát, sőt az egyik barátom is méhészkedik. Nagyapám azt is megtanította nekünk, hogy nem elég csak foglakozni a méhekkel, hanem szeretni is kell őket. Sokat kell velük vergődni, minden kis szabad időt nekik kell szentelni. Mindig van körülöttük munka. Hol rajzanak, hol pörgetni kell, hol viaszt cserélni. Emlékszem, apám még az éjjeliszekrényben is tartott méheket. Nem volt már hová raknia őket, ezért ellopta anyám éjjeliszekrényét, kifúrta, és belerakta a méheket. Egyszer csak azt vette észre, hogy folyt a kaptárból a méz, pörgetni kellett. Mikor közelgett a tél, bevitte a fészerbe őket, rájuk dobálta a bundát, a papírzsákot, hogy ne fagyjanak meg. Mikor aztán kitavaszodott, kivitte őket éjjeliszekrényestül, kibontotta, és volt mit látnia! Nem fagytak meg, hanem megették őket az egerek. Aztán újraszaporította őket. Én az udvaron tartom a méheket télen-nyáron, de még így is bemegy az egér vagy a güzü, ezért rácsot kell rájuk tenni.
A méhek száma folyamatosan változik. Egy kaptárban hét-nyolcezer méhecske lakik, nekem összesen 25 kaptárom van. Itt vagyok a határ szélén, innen szabadon szállhatnak bármerre, amerre csak a kedvük tartja.
* Az idén mennyi mézre számít?
— Az idén a sok eső miatt nem tudtak a méhek idejében kiszállni a kaptárokból, ezért méz is jóval később lesz, talán a napraforgó betakarítása idején. Ha nem kedvez az időjárás, akkor az is megeshet, hogy nem lesz pörgetés sem. Történt már ilyen, nem is egyszer. Az idén nem számítok nagy hozamra, mert nagyon hideg volt a tavasz, és amit termeltek, azt lassan el is fogyasztják. Télen egy család húsz kiló mézet is megeszik.
* Jani bácsit csípik-e a méhek?
— Hogyne csípnének! Menekültem én már előlük a szomszédba is. Inkább rossz időben harapnak, amikor jó idő van, akkor nem annyira. Kesztyűt szoktam húzni olyankor, mert ha összeszurkálnak, a mindenütt bedagadok. Ha csak megnézem őket, nem bántanak, de amikor pörgetek, rázom őket, akkor megtámadnak.
* Hogyan értékesíti a mézet és melyik fajta a legkelendőbb?
— Attól függ, milyen évem van. Volt, hogy nem győztem eladni a háztól, de most például nincs egy kiló sem, mert tavaly mind elkelt. Télen általában nem válogatnak az emberek, csak nyáron. Az akácméz a legdrágább, pedig az a legritkább. A népek szeretik, mert gyenge.
* Miért fogyasszunk mézet?
— A méz mindenre orvosság, javítja az étvágyat, vértisztító, immunerősítő hatása van, megfázásra is elsőrendű. Én annyi mézet fogyasztok, amennyit csak bírok.
Egy család méhet venni nem olcsó mulatság. Jani bácsinak csak kétfajta méhe van, krajinai és Tisza menti. A krajinaiak szürkék, a mi fajtáink sárgák — magyarázta. Azt is elmondta, hogy nem éri meg neki méhészettel foglalkozni, de hát ő nem is a pénzért, hanem inkább az élvezet kedvéért csinálja. Az évek során akadt néhány tanítványa is, de a fiatalokat egyre kevésbé érdekli a méhészet. Talán azért, mert nagyon sok munka van vele.