A megszólítás és a párbeszéd fontossága

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A megszólítás és a párbeszéd fontossága

- Szabó Attila fotójaMgr. Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója azon kevesek közé tartozik, akiknek a tevékenysége nem marad észrevétlen. Nem először kérdeztük arról, mit jelent számára egy-egy díj, elismerés. Legutóbb magas állami kitüntetésben részesült, megkapta a...

- Szabó Attila fotója

Mgr. Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója azon kevesek közé tartozik, akiknek a tevékenysége nem marad észrevétlen. Nem először kérdeztük arról, mit jelent számára egy-egy díj, elismerés. Legutóbb magas állami kitüntetésben részesült, megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.
- Ebben a pillanatban számomra a legfontosabb feladat, hogy az az intézet, amely Zentán a Magyar Nemzeti Tanács alapításában működik, megtalálja helyét, szerepét itt, a Vajdaságban, és a Kárpát-medencében is. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közművelődési és -gyűjteményi, valamint tudományos teendőket próbál ellátni. Ezek azok a tevékenységek, amelyekben kezdetben magyartanárként, később újságíróként, majd a Thurzó Lajos Közművelődési Központ igazgatójaként dolgoztam. Nekem az a nagy elégtétel adatott meg, hogy azt tehettem, amit a szívem szerint igazán szerettem. A tanári pálya hiányzott a leginkább, hiszen ha a sors, a gondviselés nem így alakítja az életemet, akkor ma is magyartanár lennék a középiskolában. Pillanatnyilag a legnagyobb gondját, problémáját a délvidéki magyarságnak abban látom: meg tudjuk-e szólítani a fiatalokat és a pedagógustársadalmat. Hogyan találhatunk olyan közös nevezőre, amely elősegítené: anyanyelvünk, kultúránk olyan formában alakuljon, fejlődjön a későbbiekben, hogy meg tudja tartani ezt a közösséget. A legnehezebb szorítások, háborúk között a túlélésről beszéltünk, de ma visszatekintve úgy tűnik, akkor sokkal erősebb volt a közösségünk, bátrabban állt ki az elveiért, a magyarságáért. A miloševići rezsimben a pedagógusok nem igazán kapcsolódhattak be a közéletbe, megfélemlítettek voltak, ma viszont a pénz kezd mindinkább eluralkodni, nagyon kevés az a lelkes, népművelő tanár, aki a szabad idejét arra áldozza, hogy a fiatalokkal foglalkozzon. Zentán, Szabadkán, Újvidéken szép példáját láthatjuk a színjátszó csoportok működésének, de a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjének a tíz filmje is arról árulkodik, hogy a diákok milyen magas művészi szinten, felkészültséggel tudnak alkotni, teremteni, ha mellettük értő szakemberek vannak. A közművelődési képzés, a terepen való munka a legfontosabb feladat számunkra, amely mozgásba hozhatja, segítheti a legkisebb faluban élő közösséget is abban, hogy ismét önmagára találjon, felfedezze azokat az értékeket, amelyek nélkül nem tudja megőrizni nemzeti identitását.
* Milyen helyzetben van jelenleg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet?
- Olyan intézményt kell elhelyezni, amely a Kárpát-medencei virtulális rendszerben jól illeszkedik, nálunk viszont kilóg abból a sorból, amelyben tudományos kutatóintézetek, közgyűjtemények, művelődési házak sorakoznak. Az MNT azáltal, hogy létrehozta, példaértékű tettet hajtott végre, de ugyanazok a törvények, amelyek lehetővé tették az alapítását, nem biztosítják a fenntartását, működését. Az anyaországi támogatások odafigyelnek ugyan erre az intézményesülési folyamatra, viszont a pályáztatási rendszerek esetlegessége, határideje lehetetlen helyzetbe hozhat egy-egy ilyen felépítményt. Gondoljunk csak arra, miként alakult a délvidéki magyarság Trianon utáni kulturális központosítása, Szabadka, Zombor, Nagybecskerek szerepébe hogyan lépett be Újvidék, vagy napjainkban a Tisza mente, Magyarkanizsa, Zenta. Mindenhol csúcsteljesítményeket tudnak felmutatni, de pontosan az a kommunikáció, az a párbeszéd hiányzik az értelmiségiek, a különböző műhelyek között, amely nélkül közélet nehezen képzelhető el. Az intézetünk a maga eszközrendszerével, kutatási programjaival ezt próbálja valamilyen formában segíteni, és emellett természetesen azokat a szakmai feladatokat ellátni, amelyek egy ilyen dokumentációs központban adódnak.
* Ebből azt szűrhetjük le, hogy a pénzelés még mindig nem áll biztos lábakon, de bizonyára vannak már olyan eredmények, amelyekkel büszkélkedhet a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
- Maga az épület lassan berendeződik, élettel telítődik, nagyon szépen gyarapszik a Bibliotheca Hungarica gyűjteményünk, a digitalizálási tervünk elkészült, a Kalangya című folyóiratnak a digitalizálása részben már megtörtént, a nagy bibliográfiák, kronológiák folyamatban vannak, az idén öt könyvet jelentetünk meg. Mindezek olyan eredmények, amelyek kifelé talán nem igazán mutatják azt a munkát, amelyet az itt dolgozó öt ember valósít meg. Jelenleg fiatalokat keresünk, akik elkötelezettjei lennének a tudományos munkának, különösen a kisebbségkutatásnak. Három-négy fiatalt szeretnénk alkalmazni, akik kizárólag kutatómunkával foglalkoznának. Ezáltal olyan tudományos műhelynek a kibontakozása is létrejönne, amely itt nálunk a felsőoktatási intézményekben folyó kutatások és az úgynevezett civil szférába tömörült tudósok világa mellett harmadikként egy fontos szeletét tudná felvállalni ennek a tevékenységnek, de nemcsak az említettek mellett, hanem azokkal közösen.
A köztudatban is benne vagyunk, amikor szükség van ránk, akkor megtalálnak minket. Nem érezzük fontosnak, hogy mindenáron bizonyítsuk a létjogosultságunkat, hiszen elég a honlapunkat megnézni. Ott vagyunk a magyar-magyar kapcsolatépítésben a Kárpát-medence a hasonló társlétesítményeivel. Megpróbálunk segíteni mindazoknak, akik hozzánk fordulnak, a munkatársaim megtesznek mindent, hogy ez az intézet betöltse azt a szerepét, amelyért létrehozták.
* Időnként Önről is elterjed az a hír, hogy politikai pályára lép, és különböző funkciók várományosaként emlegetik a nevét. Vannak-e ilyen tervei?
- Egész életemben a gondviselésnek voltam kiszolgáltatva, pedig én legszívesebben az iskolában maradtam volna. Hogy a közművelődési központban kezdtem dolgozni, az sem az én akaratomtól függött, az intézet létrejöttéhez is nagyon sok jó szándékú ember járult hozzá, de kellett a zentaiak eltökéltsége, odafigyelése is. Számomra a legnagyobb kihívás ebben a pillanatban ennek az intézetnek a megalapozása, fejlesztése, és annak a tevékenységi körnek a kibővítése, amely ennek a közösségnek, a délvidéki magyarságnak a segítségére lehet.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink