A dombormű a kegyelet koszorúival

"A kései végtisztességtétel után a porladás mellett talán örök nyugalomról is beszélhetünk majd Gachal János Püspök Úr méltatlan halálával kapcsolatban."
- Jelentős eseményről adhatunk hírt a torontálvásárhelyi református templomból, ahol elsőként lepleztek le emlékművet a fél évszázada jeltelen sírban porladó mártírok egyikének. A kései végtisztességtétel után a porladás mellett talán örök nyugalomról is beszélhetünk majd Gachal János Püspök Úr méltatlan halálával kapcsolatban - hangzottak a bemondó felvezető mondatai a Pancsovai Televízió Magyar Percek c. adásában június 29-én a mártír püspök domborművének felavatási ünnepségéről szóló összeállításban.
Hogy a Hét Nap olvasóival is megoszthassuk e jelentős esemény hangulatát, a háttérfelvételeket helyettesítendő egy kis szövegmódosítással igyekszünk teljessé tenni beszámolónkat.
"Annyit tudunk, hogy nem tudjuk, hova menjünk végtisztességet tenni..."
Így kezdte Móricz Attila helyi lelkész a megemlékezést.
Igen. Csak annyit tudunk. Csak az a biztos. Hogy nem tudjuk, hol róhatjuk le kegyeletünket...
Gachal János püspök úr esetében máig sem biztos, hogy szárba szökkenő búzatáblát táplálnak-e a hamvai, vagy temetőárokban porladnak a csontjai.
Az viszont biztos, hogy a mártír püspök földi maradványai nem kerültek a torontálvásárhelyi Gachal-kriptába az úgyszintén a háború áldozatává vált fia, Gachal János lelkész mellé.
Majd fél évszázadnyi kényszerhallgatás után néhány bátor kutató - sőt, akkor még vakmerőnek számító kutató - érdemeként a sok kérdésre felelve már kopjafák, keresztek jelzik a tömegsírokat. Domborművet viszont most, 2006. június 17-én, Torontálvásárhelyt avatunk először. A mintegy negyvenezer áldozat közül Gachal János református püspök úr emlékét éri ez a tisztesség. Nem a vesztőhelyen ugyan, hanem a templom falán, de már bizonyos egy hely, ahol leróhatjuk emléke előtt kegyeletünket.
Beért a 16 évnyi áldozatkész kutatómunka és a fokozatosan visszatérő szólásszabadság gyümölcse. A nagy nyilvánosság, a rangos hittársak, az utódok, a sorstársak utódai jelenlétében szerényen hajt fejet a mártír püspök előtt a kutatás egyik legkitartóbb úttörője, Matuska Márton író, publicista is:
,,Lélekben erősen megrendülve állok itt.
Én ugyan optimista természetű ember vagyok, de tizenöt évvel ezelőtt még nem hittem, hogy ilyen gyorsan eljön az az idő, amikor délvidéki magyar mártírokról, az egyik legnagyobbról ilyen tisztességesen megemlékezhetünk, leróhatjuk iránta kegyeletünket.
Elmondhatjuk a költőnkkel, a hasonló sorsúval, hogy oly korban éltem én a földön, amikor a hóhérokat magasztaltuk, az áldozatainkat pedig meg akarták velünk tagadtatni.
A legnagyobb lelki vezetőinket irtották ki, vagy harminc papot, köztük Gachal János püspök urat...
Tekintélyes állást foglalhatott volna el, az ország egyik legrangosabb elöljárója lehetett volna Budapesten. Ő azt sürgönyözte vissza, hogy itt, az elhagyott nyáj mellett nagyobb rá a szükség. Itt maradt, és meghalt értük. És utána több mint fél évszázadon keresztül azt akarták, hogy szégyelljük, a hóhérait pedig magasztaljuk. Pedig ő egy olyan ember volt, aki példát mutatott abból, hogyan kell összefogni minden tisztességes emberrel.
(...)
És csakugyan adjunk hálát az Istennek, hogy ma az ő mellszobrát, az ő domborművét felavathatjuk.
Első a mártírok között, a délvidéki több tízezer mártír között, akinek saját emlékműve van a saját templomában. De ez is első lépés csupán, mert őneki nem a temető árkában, hanem a kriptában a helye. Van még adósságunk. Törlesszük!”
A megemlékező istentiszteletet vezető Marton Károly esperes úr a felolvasott ige jegyében méltatta a mártíromságot, amely előbb-utóbb meghozza gyümölcsét - a hálás utókor imáiban, az örök érvényű lelki értékek követésében.
Móricz Attila lelkész-házigazda rangos vendégeket köszönt: Csete Szemesi István püspök urat, Hódmezővásárhely küldöttségét a polgármesterrel és a dombormű megalkotójával az élen, és a szinte teljes létszámban felvonuló lelkészsereget.
A vendégek is meleg szavakkal emlékeztek Gachal püspök úrra, és elismeréssel szóltak az összefogásról, amely a mai jeles eseményig vezetett.
Csete Szemesi István püspök főpásztorként beszélt arról, amit a református egyház tesz az áldozatok, elsősorban a lelkészáldozatok hivatalos rehabilitálása érdekében. A falu volt lelkészeként a helyi egyházközség történetét tartalmazó kiadványról szólt, amelyben jelentős fejezet taglalja a mártír püspök tragédiáját.
A falubeli áldozatokról és utódaikról beszélve név szerint emelte ki Hős Gyula mérnök urat, aki a templom és a dombormű megvilágításával járult hozzá az esemény ünnepélyessé tételéhez, és szinte jelképként értékelte a fényt az áldozatokra kért örök világosság tükrében.
Maga Gachal püspök úr is "szólt" a jelenlevőkhöz, a költeményei által, versmondó kis tehetségek és Mérges Eszter átélt előadásában.
Van még adósságunk. Törlesszük!
Szívleljük meg az író-kutató szavát, és kezdetként a zsoltárok hangja kíséretében elhelyezett koszorúk mellé helyezzük el mi is az emlékezés koszorúját... amíg a kriptára nem helyezhetjük a kegyelet virágait.