„Történt pedig egyszer, hogy valakinek a védelmében a királyhoz sietett, és annak a vidéknek erdős környékén, amely disznók hizlalására volt alkalmas, volt egy falu, és délben ott látták vendégül. Ott éjféltájt hallotta a malomkövek surrogását, s mivel ilyesmit sohasem látott, csodálkozott, hogy mi az. Egyszercsak az az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. A püspök álmélkodva szólt Valterhez: »Valter, hallod a magyarok szimfóniáját, hogyan hangzik?« Mindketten kacagtak azon az éneken. Mivel pedig az asszony hajtotta a malmot, és éneke mind hangosabb lett, a püspök lefeküdt, és még mindig mosolyogva azt mondta: »Valter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást?« Erre az így felelt: »Olyan ének ez, hogy az asszony, aki dalol, szolgálója vendéglátó gazdánknak, akinél megszálltunk, urának gabonáját őrli, mert ez idő tájt ezen a vidéken nincs más malom.« Erre így szólt a püspök: »Mesterség hajtja a malmot vagy emberi erő?« Valter így felelt: »Mesterség és erő, mert nem állat van elébe fogva, hanem saját kezével hajtja körbe-körbe.« »Ó, csodálatos dolog ez — mondta a püspök —, hogy is gondoskodik élelméről az emberi nemzet! Ha nem volna mesterség, ki győzné a munkát! Boldog ez az asszony — mondta —, aki más ember hatalma alá vetve ilyen jó lélekkel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köteles szolgálatát!« Elrendelte, hogy tekintélyes pénzösszeget adjanak át neki.” (Részlet a Nagy legendából)

Szent Gellért tanítja Imre herceget (A székesfehérvári Püspökkút egyik kompozíciója)

Szent Gellért püspök legendájában, melyet az Érdy-kódex őrzött meg, szerepel ez a sokat idézett passzus, benne a sokat vitatott magyarok szimfóniája kifejezéssel. A szolgálóleány ugyanis egy egyszerű, úgynevezett őrlő munkadalt énekelt, szinkronba hozva a dal ritmusát és a malom meghajtását. Ez az első utalás népköltészetünkre.

Szent Gellért Velencében született 980 körül, a keresztségben a György nevet kapta. Kisgyermek volt, amikor a szülei a Szent Márk-székesegyházzal szembeni Szent György-szigetre vitték a nagybeteg gyermeket, és fogadalmat tettek, hogy ha a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét. A gyermek meggyógyult, és ott maradt a bencéseknél. Ők bevezették a kor szellemi és Szent Benedek rendjének lelki életébe. A Gellért nevet édesapja tiszteletére vette föl, aki szentföldi zarándokútja során halt meg.

Gellért tehát abban a monostorban élt, és inkább Istenen, mint a világi hiúságokon csüggött. Ezért minden evilági dolgot megvetett, és buzgón törekedett, hogy a ruhának, melyet magára vett, és a fogadalomnak, melyet Istennek tett, mindenben megfeleljen. Mikor tehát a fogadalmas szerzetesek sorába került, mindenben, amit neki apátja parancsolt, késedelem nélkül engedelmeskedett. Mikorra meglettebb korba jutott, mindnyájuknak akarata volt, hogy őt emeljék a perjeli tisztségre. Ebben mindvégig feddhetetlenül viselkedett, a szerzetesi fegyelemben a többi testvérnek mintaképe lett. Mert az alázatosság nyolcadik fokát, mely arra tanít, hogy a közös életet vállalja, nemcsak erkölcseiben gyakorolta, hanem amennyire lelki atyja szava megengedte és a szentek példái buzdították, serényen igyekezett hiány nélkül teljesíteni is. Hiszen az ünnepeket és a vasárnapokat kivéve, amikor a hajnali zsolozsma és más imaórák énekei és olvasmányai tovább szoktak tartani, mindig durva cilíciumot viselt, és miközben ebben maradva sanyargatta magát, sohasem hanyagolta el a közösségtől ráruházott tisztséget. Miközben tehát figyelmesen hallgatta a próféták szavait és az apostolok igaz hitű beszédeit, magyarázataiknak szorgalmasan mélyére hatolt. Soha senki nem látta őt fecsegni vagy henyélni, vagy részegen, vagy hogy valamikor is hallgatásba burkolózva az igazságosságot vagy igazságot elhallgatta volna. Mert azt mondta: „Jobb haragudni, mint az igazságot hallgatásba rejtve megtapodni.” S ha néha láttad is, hogy megharagudott, tüstént magába szállott. Ilyen maradt tanulmányaiba merülve a monostorban mindaddig, míg evilági terhét viselte.

Huszonöt éves korában rendtársai perjellé választották, majd tudásának elmélyítése céljából Bolognába küldték. Harminckét évesen tért vissza a Szent György-szigeti monostorba, később megválasztották apátnak, viszont három év múlva lemondott, hogy a Szentföldre indulhasson.

Gellért 1015-ben indult útnak két társával a mai Zadar, az akkori Zára felé. A tengeri vihar azonban Isztria partjai felé sodorta őket. Ott a Parenzo (ma Poreè) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket.

A kényszerpihenő közben Gaudentius pannonhalmi apát szerette volna megnyerni Gellértet magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Ő azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. 1015. május 3-án érkeztek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal innen Székesfehérvárra, István királyhoz mentek.

István király megbízta Gellértet fia nevelésével. Ekkor Imre herceg nyolcéves volt, Gellért hét évig nevelte az esztergomi királyi palotában.

„Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek neveznek, s ott egyfolytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait. Nem változtatta tartózkodási helyét, cellát épített magának, s abban könyveket szerzett, amelyeket saját kezével írt meg. Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím — egy farkas elől menekülve — nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni, és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották.” (Részlet a Nagy legendából)

Ezután a bakonybéli remeteség évei következtek. 1028-ig maradhatott a monostor csendjében és erdei magányában. Ajtony vezér legyőzése után Szent István ugyanis rábízta a csanádi egyházmegye megszervezését.

Szent István halála után, a vallási és trónviszályok idején Gellért a lázadók kezére került. 1046 szeptemberében az egyik reggelen, a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az úgynevezett pesti révhez közeledve Vata pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk, és a püspököt a később róla elnevezett Kelen-hegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai belvárosi főplébánia-templom helyén álló templomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szent László uralkodása idején, 1083-ban avatták szentté István királlyal és Imre herceggel együtt.

(A Magyar Kurír nyomán)