Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket. (Forrás: Wikipédia)

(Szalai Attila rajza)
 

József Attila

Levegőt!
 

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

               hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

               mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

               a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

               a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

               A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

               amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

               e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

               de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

               mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

               s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

               s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

               mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

               – anyám ott született –

az eleven jog fájáról lehulltak,

               mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

               s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

               Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

               aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

               és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

               Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

               mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam – messze anyám, rokonom van,

               ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

               az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

               és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

               ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

               Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

               nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

               szép, komoly fiadat!