— Alig múltam hatvanéves, még nyugdíjba sem mentem, pedig annyit és olyan sokféle munkát végeztem, hogy két nyugdíjat is kaphatnék már — mondja mosolyogva az asszony. — Egyszerű tanyasi családból származom, engem és az öcsémet a szüleim tíz hold szántójának terménye juttatt kenyérhez. Már kora gyermekkoromban tudtam, hogy az életben sokat kell dolgozni — a szüleimtől mindig ezt hallottam. Apa volt az, aki nagyobb erővel húzta az igát a családban, anya inkább irányított, bírált, néha ok nélkül is dorgált — mindenkit. Ő is rengeteget dolgozott, de ő volt az, aki előtt még apa is haptákban állt. Nekem ez nagyon jó hivatásnak tűnt, és elhatároztam, én CSAK anya leszek.

Főiskolát fejeztem be, de nem kaptam állást a szakmámban, hát csináltam minden egyebet, ami legalább annyit hozott a költségvetésbe, mint az alapfoglalkozásom. Igaz, sűrűn váltottam munkahelyet, de megszoktam, és a munkakönyvemben szaporodtak az évek. Huszonnégy éves voltam, amikor férjhez mentem. Nem voltam fülig szerelmes, de a férjem jóképű volt, nem ivott, nem volt káros szenvedélye, és szülei sem voltak — az anyai nagyanyja volt az egyetlen rokona. Megesküdtünk, a szüleim vettek egy kétszobás lakást, és én két hónap múlva teherbe estem. Megszültem a lányomat, és meg voltam győződve, hogy még legalább három gyereket szülök, nem dolgozom senkinek, nevelem a gyerekeimet, majd az ő gyerekeiket. Sajnos nem így lett. Nem mondhatom, hogy a házasságunk problematikus volt, de a lányunk még egyéves sem volt, amikor a férjem azt mondta, ő másmilyen életet képzelt magának — és lelépett. Sokáig azt sem tudtam, merre van. Amikor három év múlva megjelent, elváltunk, és azóta egyedül élek.

Közben az öcsém megnősült, a felesége terhes lett, de senki sem mondta nekik, hogy ikreket hord. Még a kezelőorvosa sem volt erre felkészülve. Nincs rá bizonyítékunk, de én meg vagyok győződve róla, hogy ennek a felkészületlenségnek a következménye, hogy két héttel a szülés után a sógornőm meghalt. Időközben az apám ágynak dőlt, és néhány hónap múlva elhunyt.

Amikor a sógornőm elment, anya azt mondta, ő nem tudja vállalni a két baba gondozását, az öcsém pedig olyan lelkiállapotban volt, hogy rá nem számíthattunk. Hát vállaltam én! A lányom akkor hétéves volt, iskolába indult. Sajnos súlyos anyagi gondjaim voltak, ott kellett hagynom ugyanis a munkahelyemet, hiszen a három gyerek mellett állandóan ott kellett lenni. Amikor az öcsém egy kicsit összeszedte magát, segített valamennyi pénzzel, de ahogy a gyerekek nőttek, egyre több kellett. Anyám évente nevelt egy disznót számunkra, csibéket tartott, így a gyerekek tudták, milyen a csirkecomb. Amikor az ikrek már járni tudtak, otthon vállaltam fordítói munkát, mely hozott némi jövedelmet a kasszába. Közben a lányom befejezte a középiskolát, és három hónappal az érettségi után bejelentette, hogy terhes. Ismertem a fiút, úgy tervezték, hogy együtt mennek egyetemre. Egyetem helyett azonban összeházasodtak, és megszületett az unokám. A lányom házassága még annyi ideig sem tartott, mint az enyém. Mindenáron egyetemre akart menni, hát a kislegény nevelése az én feladatom lett. A lányom Belgrádba került, én meg itthon maradtam a három gyerekkel — persze pénz nélkül.

Van néhány megsárgult fényképem abból az időből. Apám kerékpárjához egy kis pótkocsit csináltattam, abban ültek az ikrek. Elöl volt a gyermekülés, abban az unokám kapott helyet. Így vittem őket az iskolába, oviba. Széthordtam őket, és rohantam a családhoz, ahol egy mozgáskorlátozott fiatalasszony nyolc hónapos babáját gondoztam. Sajnálom, hogy abból az időből nincs hangfelvételem. Mert minden gyerekem másként szólított. Az ikrek közül a lány anyunak, a fiú maminak, az én unokám nagyinak, a lányom ómának, a kislány pedig, akit gondoztam — ahogy kezdett beszélni —, mikának (a mamika rövidítése). Ahogy nőttek, én a babatányérokat rendre félretettem, elláttam jegyzettel, hogy mi volt jellemző a használójára pici korában. Mintha előérzetem lett volna! Merthogy 2020 karácsonya böjtjén anyámék tanyáján egy babakocsiban valaki ott hagyott egy alig néhány hetes kislányt. Mellette mindössze egy papír volt, rajta az üzenet: Őt a Jézuska Gabinak hozta. Gabi az öcsém. Lehet, hogy valóban az ő gyereke, hiszen szabad ember, és biztosan van is kapcsolata, de nem nyilvánosan. Ő tagadja, ezért lett ez a kislány is az én gyerekem. Most hároméves, kezd beszélni, és én vagyok mákó, melyről még nem derítettem ki, hogy honnan ered. Továbbra is leltárba veszem a babaholmit, mert — ugye — sosem lehet tudni… Hiszen én akartam mindenáron anya lenni!