Nem tudom, milyen szellemi erő sodort annyi gyereket, pedagógust, vendéget az elmúlt szombaton az Ó-Béga-parti Udvarnokra, a közép-bánsági magyar szórványtelepülésre, melyet régen Rogensdorfnak is neveztek sváb lakosai, ma viszont inkább Banatski Dvorként emlegetjük... Számomra immár bizonyos, hogy a 19 helységből összesereglett mintegy 70 magyar anyanyelvű tanulót nemcsak a győzni vágyás óhaja vitte el a II. Szűcs Imre gyermekversmondó versenyre, hanem az egymás iránti kíváncsiság is.
Mert jóllehet valamennyien „isten ékszerei” — Bogdán József pap költőnk szavaival élve — azért mégsem ugyanazt a sorsot élik „Dunán innen és Tiszán túl”. Másképp pereg az r, másképp lágyul a gy, másképp kerekedik az o, és másképp nyílik az á hang a muzslai, a tamásfalvi, a törökkanizsai, az oroszlámosi, az óbecsei, a szabadkai gyerek száján... És másképp éli meg a vörösnyakú dögbogár allegóriába burkolt rovarsorsát Katarina, Anett, Alekszandró, Ferenc és Denisz. Ugyanazok a verssorok más-más szívritmusra szólalnak meg... Érzem. És értem, miért húzott sárga aranykalász hímzésű, piros selyem mellénykét — ünneplő ruhaként — az egyik kislány, s miért bújt ropogós, hosszú szárú fekete csizmába némely legényke... Értem, miért szólalnak meg a kis Petőfik, amikor a költő Anyám, Magyarország című művét szavalják nagy pátosszal, mint a Nemzeti dalt... Hát vajon a himnuszt tudják-e?
Nincs időm elrévedni a kérdésen, mert hazaérve egy másmilyen varázs(lat) röpít tereken és idősíkokon át. A Duna Televízió népzenei és néptánc tehetségkutató sorozatára, a Fölszállott a páva műsorára lépem át a küszöböt — amikor a kosteleki Szellő Táncegyüttes bűvöli épp a zsűrit eredeti gyimesi csángó rigmusokkal. Kostelek — nézek utána később — az egyik legeldugottabb, legelzártabb település a romániai Bákó megyében, fenn a Csíki-havasokban. A sudár legények mintha a fenyvesekkel versenyezve nőttek volna szálfaegyenesre... Az egyik zenész kezében a gardon olyan ütött-kopott, mintha a csángók szaladásával együtt élte volna át a viharos történelmi időket... S hogy ámulatom egy percre se lankadjon, nemsokára van szerencsém meghallgatni a mi délvidéki versenyzőnket is, a bácskertesi Csizmadia Annát, aki nemcsak kupuszinai népviseletével ragyogja be a színpadot, hanem a 17. századból megőrzött, a Felvidékről ide, a messze délre leszivárgott palóc kiejtésű menyasszonyi népdalcsokra is mintha egyenest a csalogány torkából fakadna fel... Tiszta forrásból. Tiszta szívből.
S ahogy végigmasíroznak lelkem mezején ezek a fiatalok — ezek az elkötelezett hagyományőrzők, már nem aggódom azon, vajon lesznek-e olvasói a 16. Vajdasági Magyar Kalendáriumunknak. A kétely sem gyötör immár: érdemes volt-e (megint) annyi munkát, fáradságot beleölni? Nem félem: van-e értelme múltunkat feszegetni; kire hagyományozni az őseinktől örökölt szellemi kincset? Kell-e megélt fájdalmainkat, örömeinket, sikereinket, eredményeinket „breviárium”-ba menteni? A 16. Vajdasági Magyar Kalendárium a nagy vándoraink, világutazóink elszántságával indul útra, hogy betérjen/megtérjen Olvasóinkhoz — sok érdekes és izgalmas olvasmányt kínálva fel neki kiváló újságíróinktól. A tartalmi gazdagság — népi hagyományok, gyógyító ráolvasások, babonák, horgászbeszámoló, természetvédelem határok nélkül, vajdasági sztárportrék, Nagyapáti Kukac Péter öröksége, híres emberek híres ételei, népszerű táboraink, kézimunka, olvasókuckó, horoszkóp — most is önmagáért beszél!
Okos Könyvünk nemcsak a múltba pillant vissza, hírt ad a máról — ami holnap ugyancsak történelemmé bábozódik be — és belenéz a jövőbe is. Tartson hát velünk!
Tartsatok ti, lelkes fiatalok — akik még magyar költő versét szavaljátok, magyar népdalt énekeltek, magyar táncot roptok, magyar muzsikát játszatok — velünk, hogy közös erővel őrizzük meg szellemi kincsünket és örökségünket!
