— Egy értelmiségi család későn jött, utolsó, negyedik gyereke vagyok — kezdi a beszélgetést a fiatal lány. — Köztem és az idősebb nővérem között több mint húsz év a korkülönbség. Már ez is mutatja, hogy az életemet a véletlennek köszönhetem. A család harmadik gyereke apám elvárásainak megfelelően fiú lett, ezért fogadott el engem is apám, mert már megvolt a leszármazott, aki a család vezetéknevét továbbviszi. A fiatalabb nővéremnek volt egy akkor még ismeretlen betegsége, melynek következtében az értelmi fejlődése megállt egy tizennégy év körüli gyerek szintjén. Amikor megszülettem, ő már felnőtt volt — egy tizenéves gondolkodásával, viselkedésével. Azt hiszem, én ismertem őt legjobban, én álltam hozzá a legközelebb.

Emlékeim szerint minden a nővérem betegsége és annak gyógyítása körül forgott. Lassan nemcsak a családban, de a rokonságban is kialakult a meggyőződés, hogy a nővéremet óvni kell, sok mindent el kell neki nézni. Nem vagyok lélekbúvár, de azt tudom, hogy ez a túlságos odafigyelés, engedékenység a nővéremet „átdobta” a ló túloldalára, és ahogy az évek múltak, egyre inkább tökéletesítette a manipulálást. Már közel járt a harminchoz, amikor hirtelen férjhez ment egy nála tizenegy évvel idősebb férfihoz, aki nem nagyon szeret dolgozni, de aki állandóan azt hangoztatja, milyen jót tett a családunkkal, hogy a testvéremet kiemelte. A nővérem szült három egészséges gyereket, de a felnevelésüket anyámra bízta, mert ő nem tud velük mit csinálni. Közben az idősebb nővérem elvált, a néhány hónapos kislányával hazaköltözött. Az volt a család szerencséje, hogy az apám egy közvállalatot irányított, így nem volt anyagi gondunk annak ellenére sem, hogy a tágas házban annyian laktunk, mintha törzsben éltünk volna.

Az a legszomorúbb, hogy a szüleim úgy érezték, annak a gyereknek kell segíteni, amelyik egy szétesett családból került hozzánk. Így mindenki jól járt, kivéve engem, aki otthon volt ugyan, de a legkevesebb figyelmet, szeretetet kapta a szüleitől. Talán majd egyszer az égiek előtt számot kell vetnem arról, miért voltam mindig szomorú, miért játszottam egyedül valamelyik szoba sarkában, és miért kívántam, hogy a szüleimen és rajtam kívül mindenki menjen a pokolba, és végre én is otthon lehessek. Múlt az idő, lassan befejeztem az általános iskolát, de nem is nagyon igyekeztem, hogy kitűnő tanuló legyek. Hiszen otthon a nővérem lányát dicsérte mindenki, akinek művészi hajlama volt, és éles esze — ő volt az apám Egérkéje, apró termete miatt. Én dundi voltam, mert ha megbántottak, félrevonultam, és dobozszámra ettem a kekszet. Emlékszem, egy alkalommal, amikor az apám ölébe vette a nővérem lányát, és elkezdte Egérkézni, megkérdeztem, akkor én mi vagyok, a macska? Nem — nevetett az apám —, te vagy a kis elefánt. Sosem fogom neki ezt elfelejteni!

Középiskolába iratkoztam, diétázni kezdtem, és éltem a törzs tagjaként, nem keltve fel különösebben senki figyelmét. Tavaly megpróbáltam Újvidéken bejutni az egyetemre, de nem sikerült állami költségre kerülnöm. A népes család pedig annyira lerontotta az anyagi helyzetünket, hogy le kellett mondanom az egyetemi tanulmányokról. De nem hagytam annyiban. Az idén ismét nekirugaszkodtam, és sikerült. Még nem tudom, mi vár rám. Ismeretlen környezet, ismeretlen kortársak, ismeretlen város. Körém a szüleim nem fontak védőburkot, tehát minden rám váró ütközetet egyedül kell megvívnom. Amikor csomagolni kezdtem a bőröndbe a szükséges holmikat, egyre csak arra gondoltam, mi vár rám. És azzal vigasztalódtam, hogy rosszabb nem lehet, mint amilyen otthon volt. Azért az elválás egy kicsit a szüleimet is felrázta, most napi rendszerességgel érdeklődnek a hogylétem felől. Nincs szívem azt mondani nekik, hogy végre embernek érzem magam, felnőttnek és képesnek arra, hogy megálljam a helyem ott, ahova kívánkoztam. Rengeteg alkalommal okoztak nekem fájdalmat azok, akiktől vigasztalást vártam. És megtanultam, hogy ne várjak senkitől sok jót. Minden szép szóért hálás vagyok, mindent megköszönök, amit kapok. És igyekszem vele okosan gazdálkodni, hogy holnapra is jusson belőle.