A lent és fent elméletről

A lent és fent elméletről

Már néhányszor jelentkezett beszélgetésre, de az utolsó pillanatban mindig talált valami kifogást, hogy elhalassza az interjút. A minap aztán végre felkeresett, és órákig társalogtunk. Még a csésze feketét sem akarta elfogadni, mondván: nem akar visszaélni az alkalommal.

— Egy martonosi ismerősöm jött be a városba, és megkértem, hogy hozzon el — mondja a frissen borotvált, tisztességes ruhában ülő, hatvan év körüli férfi. — Tudom, hogy már néhányszor visszaléptem a beszélgetéstől, de ez mindig attól függött, hogy az adott pillanatban fent voltam-e, vagy lent. Mert nem mindegy. Az életem folyamán kialakult erről az elméletről egy saját véleményem, melyet a sorsom csak megerősített. Elfogadom, hogy az ember elsősorban saját maga tehet a legtöbbet a boldogulásáért, de hogy minden esetben meg tudja-e valósítani a terveit, az nem mindig tőle függ.

Munkáscsaládból származom, első gyerek vagyok. Volt egy két évvel fiatalabb húgom, de még iskoláskora előtt meghalt. Az édesanyám egy törékeny, beteges, egyszerű asszony volt, akit az apám zsarnok természete még inkább visszahúzódóvá tett. Ha apám berúgott, és gorombáskodni kezdett, szegénykém csak annyit tehetett, hogy odaállt elé, és azt mondta: engem üss, ne a gyerekeket!

Szakközépiskolába jártam, mert anyám úgy gondolta, hogy a vasas szakmának mindig lesz jövője. Az iskola befejezése után állást kaptam, és a munkahelyemről vonultam be katonának. Abban az időben a fiatalokat még visszavették a katonaság leszolgálása után. Ezért nem volt akadálya a nősülésemnek, akkoriban ugyanis egy vasas minden nehézség nélkül el tudta tartani a családját. A feleségem terhes volt, amikor az édesanyám elhunyt, aki így sajnos nem is láthatta a várva várt unokáját. A párommal albérletben laktunk. Édesanyám halála után azonban apám hazahívott bennünket, mondván: neki is könnyebb lesz így, és nekünk sem kell fizetnünk a lakbért. Noha nagyon jól ismertem apámat, úgy gondoltam, a magány talán egy kicsit megszelídítette, de tévedtem. Ez volt életem első, helyrehozhatatlan tévedése.

Megszületett a lányunk. A kétszobás lakás elég szűkösnek bizonyult, és apám is állandóan megjegyzéseket tett arra, hogy hol tartózkodunk, mennyi ideig vagyunk a fürdőszobában, nem oltjuk le a villanyt — egyszóval egyetlen nap sem múlt el vitatkozás nélkül. Már a baba sírása is feldühítette, ezért elhatároztuk, hogy elköltözünk. Igen ám, de időközben elveszítettem az állásomat, az alkalmi munkák pedig nem tőlem függtek. Csaknem egy évig laktunk albérletben, és amikor már nem tudtuk fizetni, a tulaj felmondott nekünk. A feleségem az anyjához ment a kislánnyal, nekem meg azt javasolta, hogy menjek vissza apához, és ha egy kissé javul a helyzet, akkor majd ismét összeköltözünk.

Ez a szétválás vezetett a második, katasztrofális „lenthez”. Az apámmal nemcsak martuk egymást, de pénzünk sem volt, jószerével sosem, amiért egymást okoltuk. Bántott a lelkiismeret, hogy a lányomnak sem tudok segíteni, de egyszerűen nem volt miből adnom neki. Napszámba jártam paprikát palántálni, kapálni, szedni. Egy alkalommal leestem egy herével megrakott pótkocsiról, és a traktor átment a lábamon. Előbb begipszelték, de három hónap múlva le kellett vágni térdnél. Nyomorékként még nehezebb volt bármilyen munkához jutnom. A feleségem elindította a válópert.

A lányom időközben iskolás lett, de már nem ismert meg az utcán. Az apám ismét kirakott a lakásából, mert összejött egy iszákos nővel, és az hozzáköltözött a fiával. Én addig süllyedtem, hogy néha a templom körüli parkban aludtam, és kora hajnalban a községháza előtti kerekes kútnál mosdottam, hogy ne lássanak a falubeliek. A tél beköszönte előtt szóltak a helyi közösségből, hogy apám elköltözött a lakásából, és beköltözhetek. Ez egy aránylag rövid „fent” időszak volt. Rendszeresen tisztálkodtam, időnként főztem is magamnak. De ha nem akadt olyan munka, amelyet fél lábbal el tudtam végezni, akkor kéregettem. Elmúlt a tél, és megtudtam, hogy az apám meghalt. Úgy gondoltam — Isten bocsássa meg nekem —, hogy végre rendbe jönnek a dolgaim. De kiderült, hogy édesapám a lakást eltartási szerződéssel a nő fiára hagyta, engem pedig két évnyi pereskedés után a végrehajtók kiraktak az utcára.

Már nem tudom, hogy szomorú voltam-e, vagy csalódott, dühös a világra vagy önmagamra, annyi azonban biztos, hogy tele voltam keserűséggel.

Múltak az évek, egyik sem hozott jobbat az előzőnél. Hol itt, hol ott húzódtam meg, néha ismerősöknél, néha jóindulatú idegeneknél. Egészen a múlt őszig, amikor tüdőgyulladást kaptam. A szociális gondozóban ekkor merült fel először a kérdés, hogy nekem van-e családom. A lányom, aki időközben felnőtt, befejezte az iskolát, férjhez ment, Újvidéken élt. Kértem a gondozót, hogy ne értesítsék, én sem voltam igazi apa, így nem várhatom el, hogy idős nyomorékként a nyakába akaszkodjak. Nem tudom, milyen úton szerzett rólam tudomást, de eljött a kórházba a férjével és a kétéves kis unokámmal. A volt feleségem már nem élt. A lányom azt mondta, gondoskodni fog rólam, mert úgy érzi, ez a helyes. A faluban egy kis udvari lakást bérelt nekem, és elintézte, hogy rendszeresen folyósítsanak segélyt. Megígérte, hogy havonta legalább egyszer, de néha többször is meglátogatnak. Én mindezt „fentnek” könyvelem el, és tiszta szívvel imádkozom, hogy ne éljek sokáig, mert akkor talán nem lesz ideje a sorsnak egy újabb „lentre”.            

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A lent és fent elméletről
Nézőpont
  • TÓTH Péter
  • 2018.04.08.
  • LXXIII. évfolyam 14. szám
A lent és fent elméletről
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink