„A férfiak egyszer halnak meg, míg a nők kétszer. A nők először szépségként is meghalnak, még mielőtt testük meghalna.” (Horváth Panna – Szenteczki Zita: A szépség meggyilkolása)

Erisznek, a viszály megtestesítőjének aranyalmája azzal a végzetes ígérettel gurult az istenek lába elé, miszerint az istennők közül is csak a legeslegszebb lehet méltó rá. A vágy a címre, a megrészegült hiúság csatája lett ez, mely Trója bukásával, istenek, héroszok és rengeteg ember halálával végződött. Sok száz évvel később, a Magyar Média vállalat meghirdette az ország híres szépségversenyét, amelynek egy fiatal lány élete lett a trófeája. Itt nem volt szó valós rivalizálásról, diadalmas címekről. De még a szépségről sem. Csak két dolog volt: vadak és vadászok. A szépség meggyilkolása a Kosztolányi Dezső Színház 2025/2026-os évadában debütált darab, mely az 1985-ös magyar szépségkirálynő tragikus történetét viszi színre. Horváth Panna és Szenteczki Zita szövege szimbiózisba hozza, párhuzamosan jeleníti meg a személyes, családi tragédia pólusát és a rendszerszintű problémát, majd eköré festenek egy mitológiai keretet. Így a korai magyar popkultúra és reklámipar egyik legszörnyűbb szégyenfoltjából egy lírai, lélektani adaptációt formálnak. A darab cselekményét két rétegre lehet lefejteni. Az első narratív szál Molnár Csillának állít emléket, körbejárja a szépségversenyt és utóhatását. Végigköveti a fiatal lányok prédasorsát, ahogyan egyre mélyebbre kerülnek az üzletemberek által uralt kietlen, sötét erdőbe. A reklámipar oltárán feláldozott emberi sorsok ezek. A darabon átívelő szimbólum a lányok áldozatisága, prédaléte. Ők csak védtelen őzek egy ragadozókkal teli rendszerben. Ennek a metaforának játszik kíséretet a koreográfia is, melyben Hodik Annabella és Verebes Andrea karakterei egy repetitív, merev, őzeket megidéző mozgássorozattal lépnek színre, valamint ezt hozzák vissza újra meg újra bizonyos jelenetek között. Ezzel előrevetítve a történet zárlatát is. Az őzek trófeává lesznek már az első jelenetben, s történik ez újra meg újra, jelezve, hogy ez az ő végzetük minden esetben. A „szépségek keresése” csapda, mely életre szóló szerződésekkel, fausti alkuval kikövezett veszélyes útra vezet. A beharangozott nyeremény: a magyar szépség örök szimbólumává emelkedni. A valóság: a dobogós lányok testéből sosem befejezett szobrok öntőformái készültek. Címszó: az emberi gyönyör megörökítése. A kisbetűs rész: a reflektorfényből egy dohos szobába kerültek meztelenül, férfiakkal körbevéve, akik gipszbe mártják, tapogatják őket, kamerákkal örökítik meg a folyamatot, majd az újságokban, televízióban jelenik meg. A kiszolgáltatottság tetőpontja ez, művészetnek álcázott erőszak. Csilla ekkor még kiskorú, nem tud szabadulni a szakma szörnyeinek karmai közül, belemásznak magánéletének összes apró repedésébe. Így jutunk el végső segélykiáltásához, az apjától ellopott, majd bevett harminc darab szívgyógyszerhez: „A közelmúltban megjelent egy üstökös, hogy különlegességével ámulatba ejtve itt hagyjon minket.”

A másik szálat egy mitológiai történet képezi, melyben Agamemnón király kénytelen lányát feláldozni az isteneknek saját népe, városa érdekében. Tökéletes metaforája ez Csilla és családja sorsának, kik bár foggal-körömmel küzdöttek lányukért, mégis elnyelte őt a gátlástalan, kegyetlen szakma. A szépség meggyilkolása gyönyörűen állítja párhuzamba a közelmúlt történéseit a görög mitológiai szállal. Artemisz, a vadászat istennője beleillik a darab szimbolikájába, mint a szépségipar ragadozó volta. A görög mitológiából már jól ismerhető, hogy az istenek akaratával nem lehet dacolni. A darabban ezek az istenek viszont nem valami spirituális alakok, hanem üzletemberek, szerződések, egzisztenciális csapdák. A lányok tehetetlenek velük szemben. Agamemnón népének érdekét és Iphigénia életét kénytelen mérlegre tenni. Ám a lány nem hagyja apjának, hogy meghozza a végső döntést, felmentve őt feláldozza magát. A darab egyik csúcsponti jelenete a szoboröntés folyamata. Hosszasan nézzük, fokozódó kényelmetlenségben, ahogy végigfogdossák az egy helyben álló, tehetetlen lányt. Nem „dokumentarista művészet” ez, mint ahogy hivatkoznak rá. Az emberi test, a tartalom valójában üres, semmibe veszik. Nekik ez csak forma, személyből tárgy, csak egy negatív. Hisz ezek a lányok csak alakok a tv-ből. Nem emberek, hanem próbababák, melyeken kísérletezni lehet, arra lettek gyártva. Ahogy a száradó gipsz súlya alatt megnehezül Csilla levegővétele, úgy fojtja meg őt végleg ez a szórakoztatóipari rendszer. Költői módon egészíti ki ezt a kulcsfontosságú jelenetet a kosztüm: a cigarettacsikkekből álló agancs. Egy emberi sors áll a néző előtt gipszbe szárítva, melyet mint egy rongyot dobtak el a cigarettareklámok bevételéért.

A drámaszöveg egy része Dér András és Hartai László dokumentumfilmjén alapszik. Megmutatva minden tényezőjét a szörnyű egyenletnek: mentegetőző üzletembereket, kétségbeesett lányokat, aggódó családtagokat. A monológokat olyan hitelességgel közvetítik a színészek, mintha csak a filmvászonról másztak volna le. Molnár Csilláról tényleg nincs sok forrás ezen kívül, egy-két interjú, mégis igazán megragadták karakterét. Bár játékként indul neki a versenynek, egy percig sem a szép, de felszínes lány sztereotípiája jelenik meg benne. Ahogyan Iphigénia is feláldozza magát. Végzetes tette nemcsak menekülés, hanem segélykiáltás, hogy felhívja a figyelmet a színfalak mögött megbújó, veszélyes problémára. Az apa szerepe kap még nagy hangsúlyt a darabban, ahogy minden erejével küzd lányáért, mintha lelki szemei előtt lebegne kezdettől fogva a vég, mint valamiféle jóslat. Mindhiába, lánya így is kicsúszik kezei közül. Kisemberek a szülők ebben a világban, könnyen fenyegethetőek, sakkban tarthatóak.

Molnár Csilla esetét lehet úgy nézni, mint tragédia egy korszakból, mikor még nem állt készen Magyarország a szépségipar és a vele kézen fogva érkező szórakoztatóipar destruktív, fenyegető berobbanására. Napjainkban viszont talán még inkább átérezhetjük a „szépség elinflálódását”, melyről a darab is beszél. A testi szépség értéke egyszerre van az egekben, és közben eldobható, mint egy cigarettacsikk. A médiát domináló ideálok öntőformává válnak, arcunk, testünk negatívjait töltik meg, használják a szerkesztőprogramok vagy a mesterséges intelligencia. A „szépségként meghalás” érzete egyre korábbi életkorra tolódik, s ez a folyamat megállíthatatlanul zakatol a végtelenségbe. Érdemes néha megállni, és kitekinteni a múltba, akár Molnár Csilla történetére. Észrevenni, hogyan válunk magunk is fogyasztókból termékké.

Fotók: Szerda Zsófi