A sokszor igen fáradságos és kiábrándító munkának most érik be a gyümölcse. A legszebb tavaszi hónapunk szól a tanulóknak az önmagukkal folytatott versengéséről, a számadásról — mellyel kizárólag saját maguknak tartoznak a záróvizsgát tevő fiatalok.

A munka eredménye most mutatkozik meg. És a szülői felelősségé is. Mert az időközben felnőtté lett gyermek most szembesül az Élet által állított első igazi akadállyal: tanúbizonyságot kell tennie arról, hogy érett, megérett a további feladatokra, nem hátrál meg a kihívások elől. Nagy teher ez, de nemes. Bírni kell. És ők bírják, mert bizonyítani akarnak, megalapozni a jövőjüket. Haladni a kijelölt úton. Látni a horizontot, és túllépni rajta — tovább, mindig csak előre. Akár a földből kibújó növény: szüntelen a nap felé törekedve.

A kis ovisokra az iskola vár ősztől, az általános iskolásoknak kis érettségit kell tenniük hét tantárgyból. A középiskolát befejező diákokra az igazi érettségi vizsga vár, majd a továbbtanulóknak az egyetemi, főiskolai felvételi. Megannyi vizsgázó, még több aggódó szülő, izguló pedagógusok. A tavasz legszebb hónapja így lesz az izgatottság és a kétségbeesés érzésének az időszaka...

Aggódni azonban nem szabad, hiszen nincs semmi értelme. A gyermekeink, fiataljaink ügyesek, olyan tudás és tehetség birtokában vannak, amellyel még talán ők maguk sincsenek tisztában. Felhalmozódott, majd leülepedett — és most ismét felszínre tör — az a temérdek tudásanyag, amelyet tanáraik átadtak nekik a hosszú évek során. Aggódni csak egyetlen dolog miatt érdemes: vajon sikerül-e nekik embernek maradni ebben az embertelen világban? Mert ha igen, jól végeztük a feladatunkat úgy is, mint szülők, és úgy is, mint pedagógusok. És legyen ez a cél, a legnemesebb mind közül...