Szacsvay Lászlóval nevettünk, bölcselkedtünk, beszélgettünk.

* Az édesapja író és tanár. Nem volt ilyen titkos vágya, hogy önből is író legyen? Mi indította el a színészi pályán?

— Borzasztóan félénk fiúcska voltam, és főleg a reáltantárgyak terén nagyon rossz tanuló. Hetedikes koromban volt egy agyhártyagyulladásom, és valószínűnek tartom, hogy elhaltak a matematikát befogadni és megérteni képes agysejtjeim. A mai napig még a négy alapműveletet sem tudom, de hál’ istennek kitalálták a számológépet. Évente körülbelül egy Trabant árát szórom el, mert nem tudom kiszámolni, hogy jól adnak-e vissza, vagy sem. A viccet félretéve azért nem lettem író, mert apám az volt. Próbálkozni próbálkoztam, és nagyon vonzódtam a sci-fi felé, kamaszkoromban pedig elég gyáva voltam ahhoz, hogy a másik nemmel ne kommunikáljak, hanem inkább verset írjak. Nagyon jól táncoltam, tánciskolába is jártam, de mindig bennem volt az a félelem, hogy ha felkérek egy lányt, akkor mit fogok neki mondani. Talán akkorra tehető a színművészet felé való közeledésem, amikor elkezdtem verseket olvasni. Ma sem értem, hogyan tud valaki meglenni József Attila, Radnóti vagy Byron gondolatai nélkül. Amikor az ember magányos, és egyedül van (most a Pinocchióból idéztem, mert egy bábelőadást készítünk), akkor a képzeletében próbál valami társat találni, és én rátaláltam a tükörre, s elkezdtem mondani neki a megtanult verseket. Azon agyaltam, hogyan fogom majd ezeket a gyönyörű gondolatokat átadni a kiszemelt kislánynak, a félelem volt ugyanis a másik legjobb barátom. Ezek a próbálkozások indítottak el ezen a pályán. Sok minden múlik a tanárokon is. A gimnáziumban volt egy remek magyartanár, aki engem nem tanított, de színjátszó szakkört vezetett, és hova lép be egy matekból, fizikából és kémiából éppen átcsusszanó diák? Természetesen az önképző körbe, mellyel nyertünk kerületi versenyt is, tehát volt sikerélmény. Mivel visszahúzódó voltam, a felvételi harmadik rostáló vizsgáján kirúgtak, és mint sokan mások, kaptam egy levelet, és életem egyik legboldogabb évét töltöttem el ’66/67-ben, amikor stúdióztam a Nemzeti Színházban.

Szacsvay László (a szerző felvétele)

* Szeret instrukciót kapni?

— Szeretek, engem ostorozni kell. Most nagy divatja van az önmegvalósításra és a kreativitásra való nevelésnek, de az én időmben ez nem volt ennyire egyértelmű. Az első tíz évemet úgy hívtam, hogy haptákszínjátszás: igen, igazgató úr, igen, főrendező úr. Találtam magamnak egy jó taktikát, hogy ami nem fontos, az az egyik fülemen bemegy, a másikon meg ki.

* Az a legenda él önről, hogy a társulat Houdinije, aki gyakran és észrevétlenül eltűnik a megbeszélésekről.

— Igen, hiszen a kutyám otthon szteppel az ajtóban, én meg hallgatom, hogy másoknak mit mond a rendező. Miért kell nekem azt meghallgatni? Persze ez egy közösségi játék, és nem árt tudni, hogy mit mondanak másnak, de így időskoromra én ezt már nem tudom elviselni. Van, hogy az előadás végét sem várom meg, ha nincs már benne feladatom.

* Igaz, hogy nem szereti, ha a nézőket bevezetik a kulisszák mögé?

— Persze hogy nem. Van erre egy történetem is erről. Karácsonykor a Hahó, öcsi című filmet terveztük megnézni a gyerekkel. Nagyon készültünk rá, és délelőtt levetítették, hogyan készült a film, amit meg is nézett, és délután már úgy nem érdekelte, mint annak a rendje. Gyerekkoromban a szüleim elvittek az Erkel Színházba megnézni a Lohengrint, meg voltam döbbenve, amikor Parsifal elment a hattyúval… Ha én azt tudom, hogy valójában három díszítő tolja hátul… Miért kellene nekem azt tudni?! Elveszik a nézőktől a katarzist azzal, hogy bevezetik őket a színfalak mögé.

* Egyszer azt nyilatkozta, hogy a színpadon szeret találkozni a közönséggel. Fontos önnek a nézők reakciója?

— Hogyne, természetesen, de egy előadás már reggel elkezdődik a színésznek és a nézőnek is, este ugyanis mindenki behozza egy terembe azt, ami aznap történt vele, az örömét, a bánatát, a fájdalmát, a figyelmét, a szétesését vagy esetleg a férjét, aki már az előadás kezdetén alszik a nézőtéren.

* Az évek során elmúlt a lámpaláza?

— Az sosem múlik el, csak az ember megtanul uralkodni rajta. Akinek elmúlt a lámpaláza, az menjen haza, mert akkor már elmúlt benne az, ami ehhez kell. Ennyi év után sem könnyű belépni a színpadra, hiszen az ismeretlenbe lépek. Hiába játszottam szériákat, a Budapest Orfeum 360-szor került a nézők elé, de ettől függetlenül ahogy idősödik az ember, egyre jobban fél attól, hogy nem jut eszébe a szöveg. Amikor izzadtan ébredek, akkor tudom, hogy azt álmodtam, nem jutott eszembe a szöveg.

* Ha jól tudom, szeret kutyasétáltatás közben szöveget tanulni.

— Igen, elég sokat úgy tanultam meg. Egy aranyos történet volt, amikor Máté Gábor rendezte a Pogánytánc című darabot, melyben elég sok szövegem volt, és én a Vigadó előtti havas téren tanultam a szövegemet. Másnap valószínűleg azt gondolták, hogy ufó szállt le, mert körülbelül két órán át mentem körbe és körbe, úgyhogy alaposan kitapostam az utat.

* Szereti még, hogy ha meg van terhelve?

— A korosztályom még elkapta azt az időszakot, amikor annyi munka volt, hogy válogatni lehetett belőle. Tévéjáték, tévéfilm, versműsor, rádiójáték, ezek mind a rendelkezésünkre álltak, de megszűntek, csak a szinkronozás van még.

* Szükséges, hogy ráhangolódjon egy előadásra, majd levezesse azt?

— A ráhangolódás a nehezebb, mert mostanában nagy divat, hogy havonta játszunk egy-egy előadást, mivel rengeteg produkció van. Erről az jut eszembe, hogy régen vasárnaponként négyszer léptem fel. Délelőtt egy Csongor és Tündét játszottam, délután egy költészetműsorban adtam elő, este Eperjes Karcsival mosogattam el körülbelül kétszáz tányért Wesker konyhájában, majd este 10-kor már egy kicsit fáradtan, de lenyomtunk egy Budapest Orfeumot. Az életem sajnos nem úgy alakult, hogy az előadást a végén lecsengessem magamban. A színházba valójában pihenni jövök, otthon isteni feleség vagyok, mosok, főzök, takarítok.

* Honnan ered ez a szédületes vizslaimádat?

— Tizenvalahány éves korában a fiam sírva jött haza, hogy a téren már mindenkinek van kutyája, csak nekünk nincs, és azt válaszoltam, hogy nem is lesz, mert lakásban élünk, és ott nem tartunk kutyát. A házunkban lakott egy barátja, akinek a Parázs nevű kutyája gyártott egy almot, és próbáltak meggyőzni, hogy vegyük meg az egyik kiskutyát. Ha látott valaki egy három hónapos vizslát, akkor az tudja, hogy annál bájosabb lény szinte nem is létezik, és egy kis nevelő célzattal megvettem az egyik kutyát, hogy majd a gyereknek is lesz egy kis kötelessége. A nagy hibát ott követtem el, hogy halálosan beleszerettem, de olyannyira, hogy rosszul lettem, ha mással volt a kutya. A külföldi utakon kívül mindenhova vittem magammal, még interjút sem adtam nélküle. Miután Soma meghalt, a Szulák Andrea-show-ban kaptam Bárót, aki Soma vérvonala, ezért képtelen voltam visszautasítani. Ő az Életképekben lett híres, én Báró miatt kerültem a sorozatba. A viccet félretéve a magyar vizsla a világörökség része.

* Mivel töltődik fel Szacsvay László?

— Nagyon szeretek teniszezni, az más kérdés, hogyan játszom. Régen mindig kinevettük az időseket, hogy tovább tart az öltözködés, mint a játék, felrakják a térd-, a könyökvédőt, a csuklószorítót, most pedig én is azt csinálom. Kerékpárral járok a színházba mindennap, és az sem egyszerű, mert annyi hülye kint van az úton.

* Kiválóan játszik hegedűn. Mesélne erről?

— Becsempésztem már a most készülő előadásba is. A nővéremmel együtt kezdtünk el hegedűn játszani, ő a szobában, én pedig a konyhában gyakoroltam, és amikor elfáradt a karom, akkor anyám húzta helyettem a vonót. Elég hamar meguntam, főleg, hogy gitározni szerettem volna, egy nagy divat volt akkoriban a hangszer. Az Übü királyt próbáltuk, és sokan játszottak különféle hangszereken, én pedig felajánlottam a hegedűt, és olyan szintre emeltük a zenélést, hogy az Übü Big Band meg is nyert egy zenei díjat, amit később tudtunk meg. Nem ismerem a kottát, én ilyen tapogatós művész vagyok, addig tapogatok, amíg valami jól nem hangzik. Több darabba beverekedtem már magam a hangszerrel, és volt, hogy egy tetőre kellett felmennem gyakorolni. Egy előadás kritikájában egyszer azt írták, hogy „elhozták Közép-Európa legrosszabb hegedűsét”, és én erre rendkívül büszke vagyok. Olyan is előfordult, hogy Benedek Miklós barátommal néztük az előadást, és felkeltettek a helyemről, hogy ugorjak be hegedülni, mert nem jött meg a darabban játszó cigány. Szóval én már a nézőtérről is beugrottam egy előadásba.