home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A kúria nagyasszonya
Perisity Irma
2018.06.23.
LXXIII. évf. 24. szám
A kúria nagyasszonya

Szinte minden ember életét elsősorban a családon belül uralkodó szokások, szabályok összessége határozza meg.

Legalábbis ott, ahol a család a szó legnemesebb értelmében funkcionál, ahol nem csak az egy helyen élők laza közössége számít annak. Erről beszél a középkorú férfi, aki már érti ugyan, hogy milyen viszonyok uralkodnak/uralkodtak a famíliáján belül, de ma sem tudja őket elfogadni. Elsősorban a kúria nagyasszonya miatt.

— Az anyámat hívjuk ma is így, mivel ezt a „rangot” ő adta magának, ma sem értem, milyen indíttatásból — kezdi mesélni életútját a középkorú, nyugodt férfi. — Sokat beszélgetünk az utóbbi években a családunkban uralkodó viszonyokról, a szüleinkről, az őseinkről, illetve a bevett szokásaikról, íratlan szabályaikról, melyeket azért mindenkinek szigorúan be kellett tartania. Ha emlékidézés közben valahol elakadunk, a rokonságban mindig akad valaki, aki szavahihetően betölti az adatközlő szerepét. Azt hiszem, a miénk egy rendhagyó, nem mindennapi történet, melyet nem könnyű megérteni. A sorsunkban nincs semmi meseszerű, viszont annál több a furcsaság. Elsősorban a fiam és a lányom kívánságát teljesítem ezzel a beszélgetéssel, és még az idős anyám sem tiltakozott ellene. Mindössze annyit jegyzett meg: már ideje volt, hogy mások is megismerjék az életünket. Hiába, anya egész életében szeretett szerepelni. Még akkor is, ha csak háttérben, és nem éppen szimpatikus szerepeket is „elvállalt”, sőt, majdnem csak azokat.

A szüleim egy nagyobb bácskai faluból származnak, egy utcában is laktak. Az apám családja tehetősebbnek számított, és nem tudom az okát annak, hogy a faluban miért illette őket külön tisztelet. Négyen voltak testvérek: három lány és az apám. Ő aztán nemcsak a családi név jogutódja lett, hanem az egész família büszkesége, az egyetlen, aki főiskolai oklevelet szerzett abban az időben.

Az anyám a négy lánytestvér közül a legfiatalabb, és csak ő tanult szakmát: női fodrász lett, a többiek a négy elemit fejezték be. Nagyon szép volt, és rátarti is. Sokat adott a külsejére, és többnek tartotta magát a testvéreinél. A faluban mindenki felfuvalkodottnak tartotta, a szülei azonban mégis meghatódtak, amikor a szomszédék iskolázott fia vetett rá szemet. Igaz, hogy tizennégy évvel idősebb volt nála, ám a család hírneve, a régi stílusban épített kúria és az iskolázott kérő mindent eltörölt anyám szemében, amit szóvá lehetett volna tenni — és megesküdtek. Én a harmadik házassági évfordulójukon jöttem világra, és nálam meg is álltak. Apám a közeli városban helyezkedett el, mi azonban a nagyiéknál maradtunk. Néhány hónappal apa munkába állása után meghalt a nagymama, anyám pedig végre átvehette a ház irányítását. Lakott a nagyiéknál egy házaspár, mely évek óta segített nekik mindenben: aratás, vetés, kapálás alkalmával napszámosokat toborzott, akik besegítettek a munkába. Ma sem tudom, miért, de anyám megkövetelte, hogy őt a kúria nagyasszonyának hívják. (Apám szerint ezt valamelyik Jókai-regényben olvasta, melyet a nagyszülők hálószobájában levő könyvespolcon talált.) Abbahagyta a fodrászkodást, ám az sem volt neki elég, amit apám keresett. Addig győzködte, mígnem apám végül minket is bevitt a városba — így lettünk városiak. Apám hétvégente továbbra is hazajárt a nagyapának segíteni, anyám viszont többet már nem ment falura. És ahogy idősödtek, egyre többet és egyre gusztustalanabb módon beszélt az apámról. Vén nyöszörinek hívta, mindenkinek azt mesélte, apám milyen sokat eszik, hogy csurog a zsír az állán, hogy mennyire elparasztosodott, már szégyell vele az utcára kimenni.

Amikor apám lerobbant, már nyolcvan is elmúlt, viszont az elméje még mindig ép volt. Anyám mindenáron azt szerette volna bizonyítani, hogy demenciás, ám egyetlen orvos sem akarta ezt neki lelettel igazolni. Én közben elvégeztem az egyetemet, megházasodtam, két gyerekünk van. Amint megnősültem, azonnal elköltöztünk. Amikor apám beteg lett, anyám azonnal gerontológiai intézetbe vitte, pedig mi a feleségemmel vállaltuk volna az ápolását. Így anyám teljesen egyedül maradt. A kúria földjeit most is bérbe adja, ám a pénz még mindig túl kevés neki. Apám után megkapta a családi nyugdíjat, és egy ideig nem volt vele gond. Négy éve már, hogy apa meghalt, és anyámnál most kezdődik a lelkiismeret-furdalás időszaka. Mindenkit felelősnek tart apám haláláért, és nem múlik el látogatás úgy, hogy ne mesélne arról, milyen odaadóan ápolta apámat. Az utóbbi időben azonban, ha váratlanul leugrom hozzá, azon kapom, hogy sírdogál. Tudom, hogy nehezére esik kimondani, viszont a múltkor mégis elhangzott a szájából: tudod, a kúria nagyasszonya sem mindenható. Most kezdem belátni a régi mondás igazságát, mely szerint rossz a rosszal, de anélkül még rosszabb. A csöndes, jóindulatú apám a másvilágon most biztosan egy halvány mosollyal veszi tudomásul anyám epekedését.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..