A kupuszinai lovag

A kupuszinai lovag

Dr. Silling István kupuszinai néprajzkutató, nyugalmazott egyetemi tanár munkásságával kiérdemelte a Magyar Kultúra Lovagja címet. A határon túli néprajzi örökség érdekében kifejtett életművéért járó jeles kitüntetést a budapesti Stefánia Palotában, a Honvéd Kulturális Központban, a magyar kultúra napja alkalmából megtartott ünnepi gálán vehette át. Életéről, munkásságáról és szülőfalujával való kapcsolatáról nyilatkozott lapunknak.


Szalai Attila felvétele
 

* Hosszú és kemény munka eredménye ez a kitüntetés. Mára elmondható, hogy munkássága révén az ön neve szinte megkerülhetetlen akkor, amikor a palóc nyelvjárásáról és a gazdag népi kultúrájáról ismert Kupuszina, újabb nevén Bácskertes település neve merül fel.

— Már a középiskola után eldöntöttem, hogy nyelvvel és irodalommal szeretnék foglalkozni. Az 1970-es évek végén tudatosult bennem, hogy mi az, ami Kupuszinát különlegessé teszi, hogy az itteni nyelvjárás különbözik a környező magyar településeken használt nyelvtől, illetve a magyar köznyelvtől, hiszen a mi palócos nyelvjárásunk teljesen eltér a többi nyugat-bácskai településen használttól. Magyar szakos hallgatóként nem csak magamtól figyeltem fel ezekre az értékekre, melyeket akkor még nem is tartottam értéknek, csak különbözőségnek. Egyetemi tanáraim igyekeztek biztatni arra, hogy a nyelvjárás vagy a népköltészet felé irányítsam a figyelmemet. Itt meg kell említenem dr. Penavin Olga és dr. Matijevics Lajos professzorok nevét, akik nyelvészek voltak, és néprajzkutatók. Ők örömmel vették, hogy végre kupuszinai hallgatója is van a magyar tanszéknek, mert addig nem volt. Biztattak, hogy végezzek gyűjtéseket. Próbáltam odafigyelni arra, hogy mi az, ami megkülönbözteti a kupuszinaiak beszédét a környékbeli falvakban használt magyar nyelvtől. Akkor érkezett a tanszékre egy budapesti doktorandusz, aki a Magyar Nyelvtudományi Társaságnál is dolgozott, és a kupuszinai igeragozás rendszerét vizsgálta. Dr. Zelliger Erzsébetnek hívják, most már ő is nyugalmazott, ismert nyelvész lett. Rám bízták, hogy próbáljam segíteni a gyűjtését. Ő mondta nekem, hogy csak két vagy három falu van az egész Kárpát-medencében, ahol ilyen nyelvjárást használnak. Jómagam elsőéves hallgató voltam akkor. Ez bizony szöget ütött a fejemben, hogy lám, ha csak ilyen kevés van, akkor valóban érdemes lenne ezzel foglalkozni.


A szerző felvétele

Dr. Silling István az Újvidéki Egyetemen szerzett magyartanári oklevelet. Több iskolában tanított, 1986 és 1995 között a Zombori Történelmi Levéltár levéltárosa volt, később a zombori tanítóképző kar tanára, majd megalapításától tanszékvezető egyetemi tanára a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karnak. 2012 decemberétől nyugalmazott egyetemi rendes tanár. Kupuszina és Nyugat-Bácska néprajzkutatója, a népi értékek, balladák, dalok, imádságok, a népi vallásosság, a szokások és a nyelvjárások gyűjtője. Számos tanulmánykötet szerzője, több egyetem vendégtanára.

 

* Most mégsem lehet érezni a beszédén ezt a nyelvjárást. Miért?

— Magyartanár vagyok, tehát nekem a köznyelvet kellett használnom, és arra kellett tanítanom a diákjaimat, a hallgatóimat, az általános iskolától az egyetemig. Természetesen beszélem a palócos nyelvjárást. A feleségem is született kupuszinai, egymás között inkább azt használjuk. Egyébként a mostani fiatalok alig tudják, például az énekcsoportunk, a Krajcárka népdalkör nagyon szépen énekli a kupuszinai népdalokat, de a tagjai már visszatanulják a nyelvjárást.

* Kezd kikopni ez az igazi, régi palócos dialektus? Ez a XXI. század velejárója, illetve a média hatása?

— Ez az elektronikus média hozadéka is. Amikor megjelent a rádió, illetve valamennyivel később a televízió, akkor már csak a magyar köznyelvet hallhatták a kupuszinaiak is, és onnan is érte őket a köznyelvi hatás. De az iskolában is a magyar köznyelvet tanítják a gyerekeknek. A köznyelvet el kell sajátíttatni, de közben sok pedagógus irtja a nyelvjárást, pedig nem lenne szabad irtani, én ezt mint nyugalmazott egyetemi tanár, méghozzá a nyelvtan tanára mondom. Elég nehéz feladat ez, de hát istenem, melyik munka nem nehéz. Az iskola, a média meg a templomban a pap beszéde is köznyelvi. Tehát több helyről, több forrásból érkezik az inger arra, hogy a köznyelvet használjuk. Nem szabad azt mondani, hogy el fog tűnni a nyelvjárásunk, és én mint nyelvész és pedagógus ezt nem is mondhatom. Bűn volna részemről, de azt látom, hogy szürkül a nyelvjárás — nem csak a miénk —, és a megjelenése is egyre ritkább.

* A falu sokat köszönhet önnek, de ön is sokat köszönhet Kupuszinának. Innen indult a pályája, itt kezdett el foglalkozni kutatással, a néphagyományok gyűjtésével és mindennel, ami az ön életének az eredményeit hozta.

— Inkább ez a második a fontosabb és a lényegbevágóbb, miszerint én köszönhetek sokat ennek a falunak. A gondviselésnek is köszönöm, hogy ide születtem. Továbbá a tanáraimnak és a barátaimnak is köszönettel tartozom, hogy ráirányították a figyelmemet arra, hogy mennyi érték található itt. Nem sokat kellett engem buzdítani, és hála istennek, a párom is ugyanilyen fogékony az értékek meglátására, szeretetére és megbecsülésére, mint én. A barátaink is hasonlóan gondolkodtak, és társultak hozzánk azzal a céllal, hogy láttassuk meg másokkal is azt, ami Kupuszinát ilyen különleges, úgyszólván önálló szellemi kulturális térré teszi. Ez volt az indulás a nyelvjárás és a néprajzi kutatások felé. Az egyetemen irodalomtörténettel is foglalkoztam, hiszen azért is mentem a magyar tanszékre, mert szeretem az irodalmat, nagyon, de az élet úgy alakította, hogy szinte kötelező lett Kupuszinával foglalkozni. Merthogy több pedagógus volt már itt, aki emlegette, hogy kellene valamit csinálni, de csak kevesen csináltak maradandót is. Pedig Budapestről és Újvidékről is jöttek gyűjtők, akik érdeklődtek a népköltészet, a szokások iránt, népdalokat és nyelvjárást gyűjtöttek. A tanítók kalauzolták őket, tehát látniuk kellett volna, hogy mindez érték, mégsem fordítottak kellő figyelmet erre. Így a ’70-es évek végén mi, huszonéves fiatalok, később még fiatalabbak, elkezdtük azt a munkát, amely máig tart, és amelynek jócskán köszönhető az, hogy idáig jutottunk. A falu is megköszönheti nekünk, hogy ami az állandó néprajzi gyűjteményben a népélet tárgyi hagyatékaként, értékes maradékaként, tehát a falu kultúrájaként megmaradt, az megvan, illetve hogy a régi népviseletünk és a szokásaink is élők maradtak, és be is tudjuk mindezt mutatni. Nem hiába hívnak bennünket sokfelé előadásra, bemutatóra: táncolni, énekelni, mesét mondani, szakmai prezentációt tartani. Tehát az érték mindig is itt volt, csak ugyebár kellett hozzá nyitott szív, nyitott lélek, nyitott szem, nyitott fül, nagy-nagy szeretet és elhivatottság, meg a szabadidő feláldozása arra, hogy ezeket a dolgokat összegyűjtsük. Ezt nem egyedül végeztem, nagyon sokan segítettek a faluban.

* Az ön nevéhez kapcsolódik a tájház megalapítása is.

— Ez sajnos nem igazi tájház, mert nem falusi házban van berendezve, hanem a régi iskola épületében, de egy igazi parasztháznak a három szobáját mutatja be: a konyhát, a lakószobát és a tisztaszobát. Ott hoztuk létre azt a gyűjteményt, amelyet nagyon sokan a legszebb vajdasági magyar néprajzi gyűjteménynek mondanak. Festett bútorokból mind a három helyiséget a legteljesebben mutatjuk be, 1817-ből való az első tárgyunk, egy komáromi láda, és 1925-ből egy tulipános asztal. Száz évnél jóval többet átölelő tárgyi anyagunk van ott kiállítva.

* Ön szerencsés, hiszen jó korban született, még volt lehetősége olyan emberekkel beszélni, akik tudtak mesélni a régi időkről. A mai fiataloknak e tekintetben nehezebb dolguk lesz. Ők tudnak még mit kutatni, ha az élő hagyományokra gondolunk?

— Nem születtem jó korban, egy kicsit korábban kellett volna, méghozzá ezzel a mai tudattal, hogy ezt akarom csinálni. Nekem még az 1880-as évek végén született emberek voltak az adatközlőim, ez a XIX. század vége. A mostani fiatalok pedig már olyan idős embereket kereshetnek fel, mint amilyen én vagyok, aki már a XX. század közepén születtem. Hetvenéves vagyok, vannak nálam idősebbek is, de kérdés, hogy ki mire emlékszik. A fiatalok ma már inkább a társadalomnéprajz felé hajlanak, erre is tanítják őket az egyetemen. Ezt érdemes kutatni, és lehet is, csak legyen kitől. Ez is egy téma, hogy legyen kitől: tehát hogy maradunk-e? Mert maradni maradunk, az biztos, de hogy hányan, milyen emlékezettel maradunk, vagy maradnak az utánunk jövők, hogyan csökken a létszámunk, és miért, vagy miért növekszik majd a létszámunk? Bárcsak létezne egy itteni felsőoktatási tanintézmény, ahol néprajzosokat vagy kulturális antropológusokat is képeznének, akik nemcsak a vajdasági magyarok helyzetét, illetve népéletét, hanem a velünk együtt élő más nemzetek népéletét, szokásait, társadalmát és a mai élet megélését meg egymásra hatását kutatnák. Vajdaságban nem, Szerbiában pedig csak Belgrádban képeznek néprajzosokat. Nagyon változó világban élünk, és roppant fontos feladat lenne ezeket a változásokat dokumentálni, feltárni ezeknek a gyökereit vagy az eredményeit.

* Hogyan telnek a nyugdíjas évei?

— Nagyon sok munkával. Több témával is foglalkozom, a Kiss Lajos Néprajzi Társaságban is tevékenyen részt vállalok, az ottani terveknek, elvárásoknak is igyekszem eleget tenni. A kupuszinai népviselet leírása is még várat magára, azt kellene megcsinálni, aztán sok apró feljegyzésem van még erről a faluról, a népéletéről. Mindezt úgy kellene egymás mellé rakni, hogy egy szótár- vagy lexikonszerű áttekintést nyújtson a kupuszinaiak hajdani és mai életéről. Ezek tervek, illetve folyamatban levő dolgok, de hogy meddig jutok a megvalósításban, az már nem csak tőlem függ.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink