Dezső János 1991-ben költözött Újvidékről Budapestre, ahol a Magyar Rádióban kapott munkát. Dolgozott a Szülőföldünk és a Határok nélkül című műsor szerkesztőségében, majd nyelv- és helyismeretének köszönhetően a közrádió belgrádi tudósítójává nevezték ki. Szerbiában, Koszovóban, Boszniában, Szlavóniában készített riportokat, beszámolt a balkáni történésekről, ezen belül a délvidéki magyarok helyzetéről is. 2004-től a Magyar Rádió utazó diplomáciai tudósítója, ezzel együtt pedig a Kossuth adó külpolitikai és nemzetpolitikai rovatának a vezetésével bízták meg, a Határok nélkül szerkesztőségének szakmai vezetője lett. Munkásságával elnyerte a Magyar Rádió elnökének Nívódíját, Kolozsvárott az általa irányított Határok nélkül szerkesztősége Báthory-díjat kapott, 2012-ben pedig Áder János köztársasági elnök a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki.

* Nemrég egy interjúban azt nyilatkozta, hogy önt nem a pozíciók érdeklik, hanem a feladatok. A legújabb munkakörét akkora kihívásnak tartotta, hogy másfél év után otthagyta miatta a zágrábi kultúrattaséi megbízatását?

— Valójában nem hagytam ott, hanem miután részt vettem a zágrábi magyar intézet előkészítésében és megvalósításában, felkínálták nekem ezt a munkát, és elvállaltam. Ez valóban hatalmas feladat és kihívás. Egy olyan közegben hoztuk létre a Collegium Hungaricumot, amelyben sokan tisztelik a magyar kultúrát, és — ha talán felületesen is, de — valamelyest ismerik a magyar zenét, irodalmat, tudományt. Voltak ugyanis a történelemnek olyan pillanatai, amikor a magyar és a szerb kultúra szoros kapcsolatban álltak egymással. Gondoljunk csak arra, hogy Jovan Jovanović Zmajtól Veljko Petrovićig hányan foglalkoztak a magyar kultúrával, hányan beszéltek magyarul, vagy arra, hogy a nagy szerb kulturális intézmények közül a Matica Srpska — mely annak idején a tudományos akadémia szerepét töltötte be — Budán alakult meg. Az együttműködésnek voltak termékeny időszakai, de persze olyanok is, amelyekre rányomta bélyegét a politika vagy az eltérő nemzeti érdekek. A magyar kultúrának kétségkívül van keresnivalója itt, Szerbiában, mert ahol kulturálisan meg tudunk mutatkozni, ott általában javulnak a politikai és a gazdasági kapcsolatok is. Úgy vélem, ez egy fontos és megtisztelő feladat. Akik ilyen munkába kezdenek, akik a magyar művészet és tudomány népszerűsítésén, kiterjesztésén dolgoznak, azok hisznek is ebben a misszióban. A kultúra ugyanis orvosság és csodaszer is: oldja a gyanakvás és az idegenkedés légkörét, megérteti az ismeretlent, közelebb hozza egymáshoz az embereket.

Tudtam, hogy a szerb nép nyitott szellemiségű, de hogy ekkora kíváncsisággal fordul felénk, hogy kezdettől fogva telt házasak lesznek a rendezvényeink, azt mégsem gondoltam volna. Persze ez azt is tanúsítja, hogy munkatársaimmal keményen dolgozunk, hiszen sok szervezőmunka van egy-egy esemény háttérben. Van miből építkeznünk, hiszen a magyar kultúra tékozló módon gazdag, és akárcsak a magyar tudománynak, a kultúránknak is  a nagy európai országokkal mérhető a teljesítménye.


Fotó: Szabó Attila

* Hogyan lehet eldönteni, hogy a nagyon sokszínű és gazdag magyar kultúrából mit mutassanak meg Belgrádban? 

— Belgrádban azt kell megmutatnunk, ami a mi igazi gazdagságunk: az ezeréves magyar kultúrát. A szerb közönség alighanem a zenére a legfogékonyabb, sokan mondták, hogy hozzunk már végre egy jó cimbalmost, hadd játsszon az intézetben, mert a bravúros cimbalomjáték lenyűgöző. Általában szeretik a magyar folklórt és a cigányzenét, a magyar polgári kultúrát is, a krémes, a dobostorta, a presszókávé és a szalonzenekarok világát, az éjszakai Budapestet, valamint a fürdőinket. Az itteni szellemi elit tiszteli a magyar klasszikus zenét és a dzsesszt, a magyar filmművészetet. Munkánk izgalmas játék is egyúttal, mert folyton keressük azokat a „réseket”, amelyeken át változatos kulturális tartalmakkal el tudjuk érni az embereket. Mi ugyanis nem tagadjuk, hogy tetszést szeretnénk aratni. Az a célunk, hogy minél többen megszeressék ezt a helyet, a belgrádi Collegium Hungaricumot, ami az eddig tapasztalatok alapján egyáltalán nem esélytelen.

* A Collegium Hungaricum csak belgrádi intézet, vagy országos szinten fejti ki a tevékenységét?

— Mindig hangsúlyozom, hogy mi nem belgrádi intézet vagyunk, a hatáskörünk ugyanis országos. Szervezünk rendezvényeket Nišbe, Kragujevacra, Negotinba, de a magyarlakta vidékekre is. A kulturális diplomácia alapfeladata, hogy a szerb népnek és Szerbiának bemutassuk a magyar kultúrát, de a legtermészetesebb dolog, hogy a programunkat láthatja a belgrádi magyar diaszpóra, a környéken élő magyarok, de akár Újvidék, Zenta, Magyarkanizsa vagy Szabadka lakossága is. Tevékenységünk egész Szerbiának szól. 

A belgrádi magyar diaszpórának havi rendszerességgel szervezünk magyar klubot. Még nem találtuk meg mindenkihez az utat és az elérhetőséget. Állítólag 1800-2000 magyar él a szerb fővárosban, a környékbeli székely falvakról nem is beszélve. Mindenkit szívesen látunk. Szeretnénk, ha a szórványban élő magyarok is otthonra találnának a Collegium Hungaricumban, és elhoznák magukkal szerb barátaikat is.

* Hallhatnánk-e a tervekről?

— Szeretnénk a korábbinál erőteljesebben részt venni a nagy kulturális rendezvényeken. Ha minden igaz, a Muzsikás együttes, Jandó Jenő zongoraművész és Petrás Mária énekes fellép a Todo Mundo világzenei fesztiválon. Segítünk annak a megszervezésében is, hogy karácsonykor Sebestyén Márta és barátai játsszanak a Kolaracon, az ország legjobb koncerttermében, utána pedig a tervek szerint Újvidéken és más városokban is fellépnének. Az újvidéki NOMUS fesztiválon a közreműködésünkkel mutatkozhat majd be a budapesti Recirquel Újcirkusz Társulat. Ezek jelentős események, de kisebbek is lesznek. Havonta egyszer ifjú virtuózokat bemutató sorozatot indítanánk; itt, a rendezvénytermünkben élő koncertközvetítések lesznek Budapestről, a Művészetek Palotájából; s javában készülünk a Ludwig Múzeum bemutatkozására is.

* Tervek és feladatok vannak bőven, de a haditudósítás és a diplomáciai újságírás után ez azért nyugodtabb munka.

— Kívülről szemlélve valóban úgy tűnik, hogy elegánsabb és nyugodtabb. Haditudósítóként sáros csizmában, kialvatlanul jártam a terepet, itt azonban kötelező a nyakkendő. A diplomáciai tudósítói munkának köszönhetően bejártam a világot Szumátra szigetétől Dublinig. Nagyon izgalmas és tanulságos volt tábornokokkal, katonákkal, politikusokkal, diplomatákkal, háborús menekültekkel, a polgárháborúk vagy a cunami túlélőivel beszélgetni, illetve a tudósok és a művészek társasága sem volt kevésbé érdekes. Persze hiányzik az újságírás. Én lélekben mindmáig újságíró vagyok, a kommunikáció a szakterületem, de ha az ember évtizedekig foglalkozik valamivel, akkor már kívánja a változást, ez a feladat pedig felfrissülést hozott az életembe.

Tekintse meg Tóth Lívia adatlapját is!