— A kubikosok csoportba tömörültek, kiválasztottak maguk közül egyet, aki talpraesett, jó beszédű volt. Ő volt az előmunkás — kezdi az idős asszony. — Ő tárgyalt a munkaadóval a csoportja nevében, ő vállalta fel nemcsak a környék, de a sokkal távolabbi helyszínek földmunkáit is. Téhát a csoport kora tavasztól a tél beálltáig mindössze egyszer-kétszer jött haza látogatóba. Híresek voltak a kishegyesi, a temerini, a Szabadka környéki kubikosok, ők többet is kérhettek a munkáért. Elnézem a mostani fiatalok kivándorlását, és úgy érzem, a kubikosok kálváriája volt a kezdete annak, hogy a szegény ember a mi vidékünkről mindig oda vándorolt, ahol munkával lehetett kenyeret keresni.

Az ilyen családok élete igazából nem is a családról szólt. Nekem anyám mesélte, hogy ő nem is nagyon ismerte az apját, arról nem is beszélve, hogy sosem ült az ölében, soha nem mentek kézen fogva a boltba. Olyan vendég volt az otthonukban az apja, akitől az egész családja tartott, hiszen ő gondoskodott valamennyiük betevőjéről, és amikor egy-két napra hazajött, szinte egyfolytában aludt, ilyenkor még a kutyának sem volt szabad ugatnia. Amikor már nagyobbacska lettem, és rájöttem, hogyan születik a baba, sokszor elgondolkodtam azon, hogy a szülők vajon mikor nemzették a gyerekeiket, hiszen alig találkoztak. Anyám később azt mesélte, abban az időben senki sem beszélt ilyen dolgokról, főleg a szülő nem a gyerekével. És én azt hiszem, ebből nem is csináltak nagy ügyet. Kivéve az olyan családokat, ahol a fiatal házasok a férfi szüleinél maradtak egybekelésük után. Mert ott az anyós vigyázott az „erkölcsre”. A mese szerint anyám is „kellemetlen” időpontban született — a fogantatást nem lehetett összeegyeztetni az apja otthon tartózkodásának időpontjával. Valamelyik távoli rokonnál hozta őt világra a nagymama. Emiatt anyám rengeteget szenvedett, nemcsak az apai nagymama, hanem az egész rokonság is kinézte őt a családból, pedig szegény nem tehetett semmiről.

Volt két fiútestvére, azokat még valahogy elviselték, talán azért, mert „jó időben” jöttek a világra. A születésemkor anyám megfogadta, hogy nekem más lesz a sorsom. Elsősorban nem ad kubikoshoz, noha ők jó emberek, szorgalmasak, az egyetlen nyugodt hely az életükben a családjuk, bármilyen ritkán tartózkodnak is otthon. Magam sem tudom, miért, de az apai nagymamámat nem tudtam megszeretni. Pedig anyám soha nem beszélt ellene, azt hiszem, nemcsak az apámtól való félelmem miatt, hanem a neveltetése során belésulykolt tiszteletből sem. Tízéves voltam, amikor apámat leütötte a töltésről a naponta egyszer járó vonat. A testét összezúzta a mozdony, de valami csoda folytán a talicskája egészben maradt. A temetésre fogatos kocsival hoztak olcsó koporsót, de mellette ott volt a talicska is — az apai nagymamám ez utóbbiról azt mondta anyámnak: na, öregségedre ez lesz a nyugvóhelyed. Akkor nem értettem semmit, de amíg férjhez nem mentem, tanúja voltam egy olyan sorsnak, amelyet az ellenségemnek sem kívánok. Ahogy idősödött a nagymama, az anyám iránti gyűlölete egyre jobban lángolt benne. Nyílt titok volt, hogy akarattal lökte le a szénapadlásról, aminek következtében anyám gerincsérülést szenvedett, és mozgássérült lett. Persze, ez semmilyen munka alól nem mentette fel, még ma is magam előtt látom a kérdőjellé görnyedt anyámat, ahogy a tele vödör moslékot viszi a disznóólba — mert a nagymama nem engedte, hogy segítsenek neki. Engem nem bántott, de nem is szeretett. Amikor befejeztem a szakközépiskolát, dolgozni kezdtem, és hamarosan megismerkedtem a férjemmel. Néhány hónapos udvarlás után bejelentettük, hogy összeházasodunk. A nagymama magánkívül volt, hogy nem kértem ehhez az ő beleegyezését. Szerinte a kubikosok leszármazottai csak „szakmabelihez” mehetnek. Igaz, mondta minden alkalommal, anyád fattyú a családban, de én olyan jószívű voltam mindig, hogy nem dobtam ki az utcára, pedig ő az élő bizonyíték arra, hogy az anyja könnyűvérű volt. A férjem szüleinek is azt mondta, a mi őseink igazi kubikosok voltak, nem kerülhet a családba bárki. Nem tudtam elviselni, de anyám, szegény, aki akkor már nagyon beteg volt, sírva könyörgött: kislányom, ne szállj vele szembe, úgyis alulmaradsz. Végül nem lett cirkusz a családban, férjhez mentem, és azonnal el is költöztem onnan. Néhány hónapig tartott, mire megfelelő lakást találtunk a férjemmel, anyát ugyanis magamhoz akartam venni. De már nem volt ereje kivárni a megszabadulását. Amikor szóltak, hogy meghalt, azonnal hazamentünk. A szomszédasszony mesélte, hogy a nagymama beültette a talicskába, és valóban ott aludt el örökre. A nagymama nem is tagadta, hogy anyu hol töltötte el az utolsó éjszakáját, és magyarázata is volt rá: legalább a halála méltó volt egy kubikosleszármazott halálához.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)