De ne szaladjunk olyan messzire. Nem is olyan régen (de, valójában igen régen) írtunk néhány mondatot a szótagokról és arról, hogy a magyarnak milyen stratégiái vannak arra nézve, hogy hogyan válassza el egymástól a szegmentumokat, vagyis a hangok bizonyos csoportját másoktól. Ezeket szótagolási szabályokba rendeztük. Azt mondtuk, hogy a nyelvek leginkább kedvelt, ún. legjelöletlenebb eljárása, ha a hangokat szépen egymást követő CV-CV-CV… egységekre bontjuk, vagyis nyakkendősen: egy mássalhangzó és magánhangzó. Nem is azzal lehet a probléma, hogy az iskolában nem határoznak meg ilyen egyetemességeket, hanem azzal, hogy még a nyelvekre egyenként jellemző, vagyis inkább a miénktől nagyban eltérő specifikusságokról sincs szó. Igazából nincs kitekintés. Nem a magyarról beszélünk mint a világ nyelvei közül egyről (sőt, igazából nem is nyelvekről beszélünk), hanem elszigetelt és sok esetben bukdácsoló, magolandó vagy értékítélet mentén hozott szabályokról (nákolás, suksükölés, az -e kérdőszó problémája stb.), melyek nem betartása pálcatörést von maga után. Ami marad: a nyelvtan unalmas, kellemetlen.

Amit talán megtanítanak, hogy szótagot általában egy magánhangzó alkot két másik peremegységgel, mássalhangzókkal. Azt leszögezhetjük, hogy a nyelvekben nincs szótag magánhangzó nélkül, de vannak kötelező, tiltott vagy fakultatív elemek, melyeket vagy alkalmaz egy nyelv szótagszerkezete, vagy nem. Négy típust különböztetünk meg: CV, (C)V, CV(C) és (C)V(C) szótagolást. Ez mind szép és jó, csak nem minden esetben érvényesül ez a szigorúság. A japánban például igen, ami egy iskolapéldája a szigorú CV-ségnek. Olyannyira, hogy a kölcsönzött szavaknál sem engedik meg azt, hogy két mássalhangzó egymás mellé kerüljön, hovatovább azt sem, hogy a sorozat (pl. szó) mássalhangzóra végződjön, tehát egy mássalhangzó után mindig betoldanak egy magánhangzót, akkor is, ha nincs az eredeti szóban. Tehát előfordulnak olyan szótagkezdetek, amelyek egynél több elemet tartalmaznak. Az előbbi mondat azt sejteti, hogy e két elem szorosabb kapcsolatban van, s ez valóban igaz. Azt szokás mondani, hogy két mássalhangzó úgy szomszédos a magánhangzót megelőző pozícióban, hogy az első tag hangzóssága nem lehet nagyobb a másodikénál, és képzési helyükben sem egyezhetnek. E két hang továbbra is a magánhangzóval alkot egy szótagot, hiába CCV, nem szótagolhatjuk őket CC.V-képpen. Evidens, hiszen tiltva van az, hogy a szótagot pusztán a mássalhangzó töltse ki. Amennyire tiltva van, annál érdekesebb az, hogy találunk erre a megszorításra vonatkozó ellenpéldákat is. Számos nyelvben bizonyos hangok (akár tetszik, akár nem) alkotnak szótagot. És nem is kell olyan messzire mennünk, hogy erre példákat találjunk, sőt még mozdulnunk sem kell. Az angolban az alveoláris szonoráns, konyhanevén az l hang alkothat szótagot olyan szavakban, mint a kattle [ke.tl] ‘jószág’ vagy Google [gú.gl]. A németben hasonlóképpen viselkedik a nazális n, mely szótagalkotó például a haben [há.bn] ‘van valamije’ szóban. A csehben az alveoláris pergőhang, az r alkothat szótagot például a Brno [br.no] szóban, de ugyanitt az m is lehet szillabikus például a sedm szóban. Hosszú-rövid párokkal is találkozunk, mint a szlovákban, mely különbséget tesz hosszú és rövid szillabikus l és r között: míg a prst ‘ujj’ rövid, addig a kŕč ‘görcs’ hosszú, illetve a čln ‘csónak’ szóban rövid l-t találunk, addig a kĺb ‘ízület’ szóban hosszút. Persze ennek jelentésmegkülönböztető ereje nincs, vagyis nincs két olyan szó, amelyet a hosszú szótagalkotó mássalhangzó különböztetne meg rövid párjától. De hogy néhány távolabbit is említsünk, a szanszkritban bizonyos pozíciókban az m is lehet szillabikus, illetve az uráli nyelvek bizonyos nyelvjárásaiban, például a hanti esetében nazálisok és likvidák is lehetnek szótagalkotó szegmentumok.

Az, hogy éppen ezen hangok alkotnának leggyakrabban szótagot, korántsem véletlen. Ennek oka ugyanis belsőjükben keresendő. A három szonoráns igen sarkalatos, hiszen képzésük során kevés akadályba ütköznek, akusztikailag inkább hasonlítanak magánhangzókhoz, mintsem mássalhangzókhoz. A szonoránsokat a magánhangzók és a félmagánhangzók után a legszonoránsabbaknak szoktuk meghatározni. Ennek az lesz a végkimenetele, hogy a nyelvek többségében, ahol csak lehet, ők fognak szótagcsúcsot alkotni. Az ahol csak lehet igen félrevezető, merthogy nincs olyan nyelv, amely tiltaná a magánhangzó megjelenését, és törölné azt a mássalhangzók javára, hogy csak ők alkossanak szótagot. Itt pusztán arról van szó, hogy a nyelveket végignézve mintákba, szabályszerűségekbe botlunk, melyekből levonhatunk bizonyos következtetéseket.

A minket körülölelő szláv nyelv, ti. a szerb is felhalmoz mássalhangzókat szavakban, melyekből hiányzik a magánhangzó. A szláv nyelvekre egyébként is jellemző, hogy ezek a szonoráns hangok szótagot alkotnak, így van ez a csehben, a szlovákban, a szlovénben, a macedónban, a horvátban vagy a szerbben is, ennek természetesen történeti motiváltsága van, melyre itt egyelőre nem térnék ki. A szerbre jellemző szótagalkotó mássalhangzó körül mind a három már felsorolt szonoránst megtaláljuk. Az egy szótagú, csupán mássalhangzókat tartalmazó szavakban mindig az r lesz a szillabikus (szótagalkotó): prst ‘ujj’, krst ‘kereszt’, trg ‘tér’, grč ‘görcs’, Krk ‘Krk’ stb., tehát csak ő található meg monoszillabikusan, a többi több szótagúaknál (poliszillabikusan) is előfordul: klo.vn ‘bohóc’, bi.ci.kl ‘bicikli’, tr.ča.ti ‘futni’. Persze kérdéses, hogy ezekben az esetekben, amikor az r alkot szótagot, mindig magánhangzó nélküli-e a szótag, vagy bekerül valamiféle redukált, gyengített vagy „lusta” magánhangzó, mint például a horvát vagy a szlovén esetében a szillabikus mássalhangzó mögé. Ez nagyjából úgy festene, hogy a krv szó kiejtve kVrv lesz, ahol a V egy meg nem határozott magánhangzó. Más kérdés persze, hogy miért éppen megelőzi a mássalhangzót, és miért nem inkább követi azt, vagyis mi szól a kVrv javára és a krVv ellen.

Utolszor pedig le kívánok dönteni néhány kártyavárat. Akad ugyanis egy nyelv, a Dél-Marokkóban beszélt tashlhiyt berber, melyben semmilyen megkötést nem találunk arra nézve, hogy milyen mássalhangzók lehetnek szótagalkotók. Vagyis egészen pontosan egyet igen: mindegyik, még a zöngétlen zárhangok is. Ami már csak azért is meglepő, mivel ők a legkevésbé hangzósak. Néhány példa a berberből: ts.ti ‘kiválasztotta’, u.txk ‘lesújtottalak’, tf.tkt ‘kibicsaklottál’. Egy zöngétlen zárhangról legvadabb rémálmában sem képzelné az ember, hogy szótagalkotó legyen. Persze az, hogy mi lesz szillabikus a tashlhiyt berberben, erősen kontextusfüggő: például a ‘zár’ szó -as toldalékkal trglas lesz, melyben az l már nem lesz szótagalkotó, vagy ugyanez a helyzet a trkst ‘elbújni’ + -as → trksas alakváltakozással is. A berber (és még néhány furcsa mintázatot mutató) nyelv arra engedett következtetni, hogy a szótagelméletek kidolgozása folyamán ezek az aspektusok is magyarázatot kapjanak.

Mintegy végszóként pedig: a magyar sem különb. Persze, sokkal inkább jellemző, hogy a magánhangzó alkot úgy szótagot, ahogy elvárt. De néhány szavunk, melyet használunk, eleme a mentális lexikonunknak — mint a puzzle, Lidl, Ybl, Strobl, Google, Doodle stb. —, s ezekben szótagot alkot az l (persze itt is előfordulhat az l-t megelőző gyengített magánhangzó). Az iskolai nyelvtan valószínűleg okkal söpri őket a szőnyeg alá: vagy azért, mert nem tud róluk (ami elég problematikus lenne), vagy mert egyszerűen (és szerintem ez a magyarázat) nem tekinti őket magyar szavaknak. Pedig ez tévedés: ha egy anyanyelvi beszélő használja őket, és szisztematikusan, jól tudja őket kezelni (ragozni, toldalékolni stb.), akkor azok magyar szavak.