A járvány időszaka különösen felgyorsította ezt a folyamatot. Sokunknak nőtt a szorongása, csökkent a valódi kapcsolódás, miközben a segítséghez jutás nehezebbé vált. A közösségi média pedig a maga ellentmondásos módján egyszerre lett menedék és hangos piac, ahol minderről beszélhetünk. Nem véletlen, hogy a fiatalok egy része ma nagyobb eséllyel kérdez rá mentális egészségügyi témákra online, mint bárhol máshol. Terápiás nyelven azt a jelenséget értjük, amikor szakmai fogalmak, mint például trauma, narcizmus, borderline, gaslighting, trigger, ADHD, OCD stb., beköltöznek a mindennapi beszédbe. Ez lehet felszabadító, hiszen a régi, megbélyegző szavak helyét átveszik a pontosabb kifejezések, és ezzel csökkenhet a stigma. Sőt, a tudás hozzáférhetőbbé válik, és a valami baj van velem érzésből elindulhat egy feltáró folyamat, melyet a kíváncsiság vezérel, és jó esetben ahol szükséges, akár szakemberhez fordulás a vége.

Egy pszichológus megfogalmazása erről nagyon találó, ő azt állítja, ez a trend egyszerre jó és óriási felelősség. Jó, mert a pszichológiai ismeretek lefordíthatók hétköznapi nyelvre, és lehet belőlük kapaszkodó. Felelősség, mert a pontatlanság itt nemcsak félreértés, hanem a lelki életünkben címkéket, félelmeket és téves következtetéseket is termelhet.

A TikTok egyik jellegzetes formátuma a Put a finger down if you… típusú videó. Azaz: van tíz állítás/tünet, tíz ujj, és ha minél több állítás igaz, akkor már meg is született az elsődleges diagnózis. Közben pedig a tünetek nagy része nem kizárólagos, mert lehet stressz, alváshiány, serdülőkori hullámzás, gyász, szorongás, túlterheltség, rossz ritmus vagy éppen egy átmeneti élethelyzet következménye. Emellett a történet, háttér, kapcsolatok, családi dinamika, megküzdés, temperamentum és egyebek nélkül a diagnózis csak jelmez, vagyis látványos, de nem feltétlenül igaz ránk.

Ismerjük azt a jelenséget is, hogy ha folyton ilyen videókat nézünk, akkor az algoritmus ráerősít, így amit nézünk, azt kapjuk, és ha egyszer belépünk a mentális egészség témájú tartalmak folyosójára, gyakran még több ajtó nyílik ugyanoda. Nem azt mondom, hogy a platform rossz. Inkább azt, hogy amit sokszor látunk, az formálja, hogyan értelmezzük magunkat. A címkék pedig különösen erősek serdülőkorban, amikor az identitás egyébként is alakulgat. A gond ott van, amikor a címke lezár, elveszi a változás lehetőségét és beszűkíti az önképet.

A téves öndiagnózis nem csak egy ártatlan tévedés. Gyakran erősíti a szorongást, csökkenti az önbizalmat, és elviheti a figyelmet a valódi okokról. Ráadásul ha valaki nagyon ragaszkodik a saját, pl. TikTok-eredetű magyarázatához, a terápiában könnyen kialakulhat egy feszültség, melyben mintha a szakember és az algoritmus „versenyezne” egymással az igazságért. Pedig a kérdés nem az, hogy kinek van igaza, hanem hogy mi segít.

Ráadásul a diagnózis a közösségi médiában sokszor közösségi identitás is. Van, aki a megélt tapasztalatairól beszél, ami lehet hiteles és hasznos, és van, aki kattintásért, termékért, követőkért használja a témát. Itt jelenik meg az érintettek jogos felháborodása is, amikor egy állapot, mely nekik valódi nehézség, trendként lesz fogyasztva.

A közösségi média pszichológiai tartalmait nem lehet visszatenni a dobozba, és semmisnek tekinteni. Viszont lehet hozzájuk felnőtt módon viszonyulni. Validálhatjuk az állításokat úgy is, ha megnézzük, ki mondja őket, van-e esetleg szakmai háttere, vagy beszél-e a videóban arról, hogy más okok is állhatnak e mögött. Gyanús lehet, ha instant, gyors megoldásokat ajánl — a lelkünk ugyanis ennél egy kissé lassabban működik. Megvizsgálhatjuk azt is, hogy mit érzünk egy-egy ilyen videó láttán. Vajon megkönnyebbülünk, vagy pánikolunk inkább? A befogadott tartalom akár egy beszélgetést is elindíthat a családtagjainkkal, barátainkkal — azokkal a személyekkel, akik jól ismernek bennünket.

És itt jöhet a legjobb forgatókönyv, amikor a közösségi média nem diagnózist ad, hanem egy kiváló belépőt a terápiába, mert megmutatja, mi szólított meg, mire figyeltünk fel, mi volt önazonos. Ezekből a megélésekből pedig már lehet dolgozni. A terápiás nyelv tehát nem ellenség. Olyan, mint egy nagyon éles kés, mellyel lehet táplálni, de sebezni is.