Érzésem szerint a bandázó, másfél—két arasznyira növő kősüllő érdemtelenül kerüli el a horgászszakik figyelmét. Pedig, ha jól belegondolunk, ilyen ínséges idők és mogorva tájak, víztájak idején éppenséggel a „kis korcs”-nak titulált és lenézett kősüllő lehetne asztalunk ékessége, még ha megpróbáltatás is ilyentájt bandázásának helyeit felfedezni.

Körülírása nem nehéz feladat. Ragadozó hal, melynek tartózkodási helye nagyjából a süllőjével megegyező. Köves, akadós helyeken nagyobb csapatokban jár. Ősszel és télelőn 10 Celsius-fok alatti vizekben lehet jó eséllyel számítani rá, tehát főszezonja októbertől február végéig tart. A zsákmányoltak legtöbbje 20-30 dekát nyom, a félkilós példány manapság már ritkaság.

A nyugdíjasok halának mondott kősüllő öltözéke zöldeskék színű, a test oldalán hét keresztirányú, sötétebb árnyalatú sávval, nyúlánk feje, nagy szeme, kétosztatú, tüskés hátúszója van. A fogai egyforma nagyságúak, száját nem ékesítik kapófogak.

A köves, ellentétben unokatestvérével, a fogassal, amely inkább éjszakai ragadozó, a nap minden szakaszában tevékeny lehet, bár az étkezési hajszoltságának akár a hajnali vagy a delelő ideje is lehet. Ha viszont bandástul jár rá a csalira, akkor igen mohó, kapás kapást követ, és ez akár félóránként is megtörténhet. De ha a csalira való rávágások elmaradoznak, akkor további próbálkozásainkat elrakhatjuk akár másnapra is. Tárgyalt halunk kapása megegyezik egy-egy kaszakőnyi csukagyerek próbálkozásával: a csalit a fej irányából próbálja zsákmányul ejteni, a beforgatást érzékelhetjük a botvégen vagy a zsinór finom remegésében. Ezt követően újra megindul a köveske, és kissé oldalirányban húzza a bot spiccét, viszont ez lenne megakasztásának a pillanata.

A felszerelés nyele, 5—15 grammos dobósúllyal, legalább 3 méter hosszúságú legyen, az orsó 30-40 jelzésű, azonkívül a 0,14—0,20 vastagságú zsinórunkra 10-4–es nagyságú horgot kötünk, csúszóólmunk (pálcika) súlya 7—15 grammnyi. A pálcaólom ütköztetése dunsztgumival történik.

Ha időmilliomos szaktársaim ez idáig figyelmesen kísérték a kősüllő ismertetését, most próbáljanak meg oly mód követni, hogy — a folyóinkon már általunk régóta felfedezett kövezések és kőpandalok világát ismervén — a megadott szerelékkel e halas helyen a felcsalizott készséggel mártogatnak, tapogatnak vagy cincálnak. E három módszer lenne a kősüllő elejtésének a lehető legjobb hadművelete. A kapásnak fontos mozzanata, hogy az első húzáskor másodpercek alatt minimum 2-3 méter zsinórt utánaengedünk. A letett botos fenekezés szóba se jöhet, kézből, mondhatni, nyitott felcsapókarral kísérjük akciónkat. A csalik a fogas étlapján szereplő kedvencek legyenek.

A becsei vízlépcsőnél egyszer, amikor az idő már őszutóba fordult, alkalmi barátaim szépen beálltak a gát alatti sziklás szigetre, s róla, jó órában legyen mondva, néha két tucat kősüllővel tértek meg járgányukhoz, miközben mi, kissé messzebbről érkezettek, azon bosszankodtunk, hogy még őkegyelme, az őn se segített felderíteni valamicskét csüggedt lelkünket.

És mintha SMS-en üzennék: aki á-t mondott, az mondjon b-t is. Jó, íme: a kősüllőszeleteket megsózzuk, citromlével meglocsoljuk. A tűzálló tálat kivajazzuk, beletesszük a halszeleteket, fehérbort, kevés vizet öntünk alá, majd rátesszük a megtisztított gombafejeket. Alufóliával letakarva sütőben megpároljuk. Közben világos vajas rántást készítünk, felöntjük a párolólével, forraljuk. Sóval, fehérborral és citrommal ízesítjük. Tálaláskor egy előmelegített edényre vajas-petrezselymes burgonyaköretet helyezünk, mellérakjuk a halszeleteket, és meglocsoljuk a fehérbormártással.