Van valami megnyugtató abban, amikor az állam tudja helyettünk, mire van szükségünk. Sőt, még annál is megnyugtatóbb, amikor azt is tudja, mire van szükségük a gyerekeinknek. Így legalább nem kell a szülőknek, a pedagógusoknak vagy – ne adj’ isten – maguknak a diákoknak gondolkodniuk azon, hogyan töltsenek el egy tanítási napot 2027 tavaszán. Megszületett ugyanis a döntés: az iskoláknak be kell tervezniük a tanulók látogatását a belgrádi Expo 2027 világkiállításra.
Első hallásra ez akár jó ötletnek is tűnhet. A világkiállítások valóban érdekesek: innováció, technológia, kultúra, nemzetközi kapcsolatok, a jövő csodái. Ki ne szeretné ezt látni? A gond csak az, hogy a történet az első naptól kezdve úgy alakult, mint egy rosszul szervezett osztálykirándulás.
Először megtudtuk, hogy minden diáknak kötelező lesz elmennie az Expóra. Aztán hogy mégsem lesz kötelező. Később azt, hogy az iskoláknak kötelező betervezniük, de a diákoknak nem kötelező részt venniük. Ezután az Expo igazgatója közölte, hogy a szülők döntenek. Majd a minisztérium hangsúlyozta, hogy természetesen szülői beleegyezés kell. Szóval, valójában senki sem kötelezhető semmire, de azért az egész benne lesz az iskolai tervben. A következő napokban valószínűleg megtudjuk, hogy a részvétel egyszerre kötelező és önkéntes, a Schrödinger-féle osztálykirándulás jegyében.
A kommunikáció azonban csak a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy senki sem tudja, ki fizeti a számlát. A belépő ugyan ingyenes lesz. Ez valóban nagylelkű gesztus. Olyan, mintha valaki ingyen meghívna bennünket egy lakodalomba, de nekünk kellene állnunk a vacsorát, a zenekart és a menyasszonyi tortát.
Ki fizeti a buszt? Ki fizeti a biztosítást? Ki fizeti a tanárok napidíját? Ki fizeti az ebédet? A válasz egyelőre ugyanaz minden kérdésre: majd meglátjuk. A civil szervezetek udvariasan érdeklődtek ezek felől a részletek felől. A válaszok helyett viszont azt hallottuk, hogy a világon mindenütt szokás a diákokat világkiállításra vinni. Ez kétségkívül igaz. De a világon sok helyen a vonatok is pontosan járnak, az iskolák nem áznak be, és a tanárok sem a túlélésért küzdenek hónapról hónapra. Nem minden nemzetközi gyakorlat honosodik meg tehát egyforma sebességgel. És kevéssé vigasztaló, hogy Dubajban és Milánóban is milyen sok diák látogatott ki a világkiállításra, ha közben azon kell gondolkodni, hogy vajon 10, 20 vagy 30 000 dinárt kell-e majd befizetni egy egynapos kirándulásra.
A történet legszebb része mégis az, hogy a szervezők szerint az Expo oktatási platform lesz. A gyerekek megismerkedhetnek a jövő technológiáival, az innovációval és a fenntartható fejlődéssel. Ez valóban hasznos. Különösen annak a diáknak, aki hajnali 5-kor indul majd egy dél-szerbiai faluból, hogy 6 órás buszozás után megtekinthesse a fenntartható mobilitásról szóló pavilont.
Van ebben valami mélyen balkáni. Miközben a világ országai azt mutatják be, hogyan fogunk élni 2050-ben, mi még mindig azt próbáljuk kideríteni, ki állja a benzint a jövő megtekintéséhez.
Persze nem szabad cinikusnak lenni. Lehetséges, hogy minden tökéletesen működik majd. A buszok időben érkeznek, az önkormányzatok finanszíroznak, a szülők elégedettek lesznek, a tanárok kipihentek, a diákok pedig inspiráltan térnek haza. Lehetséges. Csakhogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján a szerbiai ember ilyenkor óvatosan a pénztárcájához nyúl, és felteszi a kérdést: rendben van, hogy ingyenes a belépő, de mennyibe kerül ez az ingyenesség?
Akárhogy is lesz, egyvalami biztos: az Expo 2027 még el sem kezdődött, de már most sikerült bemutatnia a szerb valóság egyik legérdekesebb innovációját, a kötelezően választható kirándulást.
