Számtalan kritika érte a Netflixet, amiért II. Erzsébet halála után relatíve gyorsan műsorra tűzte A korona 5. évadát. Ez már egyébként az utolsó, harmadik szereposztás. A királynőt Claire Foy és Olivia Colman után mostantól Imelda Staunton személyesíti meg, aki már azt az Erzsébetet tárja elénk, akit a legtöbben ismertek a tévéből. Hetvenedik születésnapján csöppenünk a történetbe, a ’90-es évekbe, amikor John Major volt a brit miniszterelnök. Majort egyébként Jonny Lee Miller, a Trainspotting Beteg Sráca játssza, egyébként kiválóan — de elmondható, hogy minden új színész, aki a korábban ismert karaktereknek ad most új arcot, remek munkát végzett. Matt Smith után most már Jonathan Pryce játssza az idősödő Fülöpöt, Edinburgh hercegét, aki fiatalokat megszégyenítő energiával és tettrekészséggel bír: jeleskedik a lovassportokban, a biológiát tanulmányozza, sőt, időskori ortodox örökségére is rádöbben, amikor az évad egyik legjobb részében a Romanov-ház szégyenteljes kivégzését nézhetjük végig — mely eseményhez a Windsoroknak is volt némi közük. Károly herceget, azaz a trónörököst Dominic West alakítja, aki viszont talán az egyetlen furcsa választás volt az 5. évadban. Ugyan West a lelkét is beleteszi ebbe a szerepbe, valahogy folyamatosan az járt a fejemben, hogy a valódi Károly herceg — most már király — még csak nem is emlékeztet rá. Ő maga sohasem volt ennyire jóképű és karakteres, mint az őt megformáló West a sorozatban. Szándékosan a végére hagytam a Dianát játszó Elizabeth Debickit, aki a valódi főszereplője A korona 5. évadának.

Képek forrása: netflix.com

Diana mellett ezúttal mindenki másodrangú ebben a sorozatban, ez pedig nem csak annak köszönhető, hogy Debicki gyakorlatilag lemásolta a tragikus sorsú nő személyiségét, gesztusait és beszédstílusát. Teljesen átlényegült Dianává, az íróknak köszönhetően pedig a királyi családban is új dimenzióba helyezték a szerepét.

A showrunner Peter Morgan és csapata igyekezett feltárni az uralkodó és Diana, illetve Károly közötti örök konfliktus gyökerét, nélkülözve az elhamarkodott következtetéseket. Diana A koronában egyértelműen súlyos depresszióval küzd, Camilla a háttérben egyszer áldozatként, máskor szürke eminenciásként tetszeleg, Erzsébet királynő pedig megingathatatlanul lojális kőszoborként áll ki a korona és a család mellett. Károly viszont „saját Camelotot” építve próbál újítani és megújulni, dacolva a hagyományokkal. Lázadó természetét epizódról epizódra tapasztalhatjuk meg újra.

A korona ezúttal is bővelkedik provokatív témákban a királyi család XX. századi történetét tekintve, sőt, folyamatosan próbálja újabb és újabb megvilágításba helyezni a monarchia mai társadalomban betöltött szerepét. Ezúttal is tíz epizódot kaptunk, melyek az eddigieknél kevésbé katartikusak vagy izgalmasak, ettől függetlenül fontos időszakot dolgoznak fel a család életéből. A változás korát, a törés kezdetét, mely egy trónrengető tragédiával ér véget. Arról már több film is született, hogy II. Erzsébet hogyan kezelte a gyász időszakát és a közvélemény kritikáit, Peter Morganék azonban látszólag arra is odafigyeltek, hogy Diana magánéletét a válás utáni időkben is nyomon kövessék, ezért is mutatják be részletesen elsősorban Mohamed Al Fayed, majd a fia, Dodi Fayed történetét, egészen az egyiptomi kezdetektől a Ritz hotellánc és a vendéglátóipar csúcsáig, illetve a Dianához fűződő kapcsolat kibontakozásáig.

A korona még mindig egy kiváló sorozat, mely a brit uralkodóház történetét dramatizálva ugyan, de kellő tisztelettel és odaadással, emellett számos nézőpontból is szemléli, ítélkezés vagy szájbarágós tanulságok nélkül.