A környezet végzetes hatása

A környezet végzetes hatása

Ma is gyakran hallunk rontásról, kuruzslásról, olyan emberekről, akik jó pénzért kapcsolatba lépnek elhunyt szeretteinkkel, vagy jobbra fordítják lejtőnek indult szekerünk rúdját, és sajnos olyanok is vannak, akik igénybe veszik szolgáltatásaikat.

Ahogyan a hetven körüli beszélgetőtársam mondja: azért, mert nem látnak más kiutat, vagy mert kellő felvilágosítás hiányában valóban hisznek a „kiválasztottak” emberfeletti erejében.

— Sajnálom, hogy nem olyan családba születtem, ahol a szülők mindenről őszintén beszélnek — mondja az idős asszony, miközben zavarában a kendőjét újra meg újra csomóra köti az álla alatt. — De talán szerencsém van, mert a fiatalabb fiam, akivel csak felnőttkorában tudtam jó kapcsolatot kialakítani, úgy viszonyul hozzám, mintha ő volna a szülő és én a gyerek. Sosem haragudtam rá ezért, nem is szégyelltem, mert megértettem, hogy sokkal többet tud, mint én, és bátorsága is van kiállni az igazságért. Ebben a városban születtem, és az innen alig 20 km-re levő kis faluban éltem le az életemet. Van egy két évvel fiatalabb húgom, az özvegy anyám nevelt fel bennünket, mert apám meghalt, amikor még picik voltunk. Anyám takarítónőként dolgozott, a nagyszüleimtől kaptunk egy telket, ahol rokoni segítséggel felépült apám halála után a családi házunk. A testvéremmel az általános iskola nyolc osztályát végeztük el — a húgom könnyen, én sokkal nehezebben. Nekem nem fogott az agyam, mindig tanultam, de rossz tanuló voltam, ő viszont mindig játszott, mégis kitűnő volt. Már akkor kialakult az a vélemény, hogy önálló életre csak ő lesz képes.

Előbb ő ment férjhez, alig múlt tizennyolc éves. Én csak öt évvel később találkoztam a bálban egy falubeli legénnyel, aki a férjem lett. Mint mondtam, közel vagyunk a városhoz, az emberek felfogása mégis olyan, mintha egy erdőben élnénk, távol a világtól. Anyánk úgy nevelt bennünket, hogy mindenben tisztelni kell a szokásokat, az idősebbeket, a férjünket, vigyázni kell még a látszatra is, nehogy szóbeszéd tárgyává váljunk. Hát nem csoda, hogy a férjem csókolt meg életemben először. Amikor egy év múlva megszületett a fiam, eleinte nem tudtam mit kezdeni vele. Babakorától mindig beteges volt. Két év múlva megszültem a másik fiamat, egy igazi kis vasgyúrót — ma is gyors mozgású, sokat beszél, ügyes. És okos. De én mindig az idősebbhez ragaszkodtam. Bűntudatom volt, azt hittem, azért beteges és visszahúzódó, mert az én tulajdonságaimat örökölte. Most már tudom, hogy a kisebbik fiú sokat szenvedett amiatt, hogy a bátyját szerettem jobban.

Úgy élt a családom, mint bármely munkáscsalád a faluban. A férjem áldott jó ember volt, ő vásárolt be, ő intézte a számlákat, vitte a gyerekeket az orvoshoz, segített a nagytakarításban. Így szoktam meg. Ezért amikor hirtelen meghalt, valósággal megállt az élet. Az volt a szerencse, hogy a húgomék közel laktak, így vagy ő, vagy a sógorom segített, ha valamit nem tudtam elintézni. A férjem egy hold gyümölcsöst telepített, volt kazánunk a pálinkafőzéshez, pince a gyümölcs tárolására, de egyedül nem boldogultam. Istenem, de sokat sírtam éjjelenként, arra kérve a férjemet, hogy jöjjön el értem, mert egyedül nem bírom elviselni az életet! Volt a szomszédban egy pletykás, nagyszájú asszony, aki az öreglegény fiával élt. A fiaim már nagyok voltak, egy napon éppen vártam, hogy hazaérjenek az iskolából, amikor is a szomszéd átjött. Felajánlotta a segítségét, beszélt sok hülyeséget, és a végén meg akart csókolni. Azt mondta, mindketten egyedül vagyunk, majd ő átveszi a „kormányt”, és rendet teremt nálunk. Védekeztem, sikítoztam, majd belépett az anyja. Ekkor kezdődött a zsarolás. Azt mondta, elmeséli a családomnak, hogy a fia szeretője vagyok, ha nem fizetek. Mondtam, hogy nincs mit mesélnie, a fia egy disznó alak, meg nincs is pénzem. De nagyon megijedtem, hogy mi lesz, ha a fiaim fülébe jut ez a hazugság. Talán a félelem az oka, hogy előbb csak a kazán, a motorkerékpár, majd két év után a gyümölcsös is a szomszédasszony tulajdona lett. Elsősorban azért, mert azzal fenyegetett, hogy megidézi a férjem szellemét, és neki mond el mindent. Nem tudtam, mit tehet valójában, de nagyon féltem tőle meg a csúnya szájától. Ekkor már a fiatalabb fiam is katona volt. Amikor leszerelt, sokáig tipródtam, de egy este mindent elmeséltem neki, a szomszédasszony ugyanis azt híresztelte, hogy ők mindent megvettek tőlem, mert nem volt pénzem. Ekkor a fiam kiborult. Három évig pereskedtünk, mire — a kazánon kívül — mindent visszakaptunk. Ez idő alatt az asszony majdnem minden éjjel csinált valami boszorkányságot: döglött macskát dobott az udvarba, piszkos rongyba csavart szőrt, tollakat ásott a kapu elé, stb. Hála az égnek, mi jól vagyunk, a falu pedig őt vette a szájára. De a fiatalabb fiam még most is tanítgat, hogy mit higgyek el az embereknek, és mit tartsak ámításnak. Magamban sokszor kérek bocsánatot tőle, illetve üzenem elalvás előtt a férjemnek, hogy áldott két jó gyerekem van.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A környezet végzetes hatása
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.07.11.
  • LXXIV. évfolyam 27. szám
A környezet végzetes hatása
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.28.
  • LXXIV. évfolyam 25. szám
Facebook

Támogatóink