A körhintás ivadéka

A körhintás ivadéka

Romantikus, mesébe illő történet — gondolná első hallomás után az ember. A legnehezebb örökség, átkozott sors, amelyre az íratlan erkölcsi szabályok réges-régen rányomták bélyegüket — mondja a történet főhőse, egy minden tekintetben átlagos, középkorú asszony, aki nem tud mit kezdeni „örökségével”.

— A rovat rendszeres olvasójaként állítom, hogy akikről ezek a történetek szólnak, többnyire csak a maguk életéről beszélnek. Ritkán fordul elő, hogy élettörténetük szorosan kapcsolódik a család sorsához — állapítja meg Gizi. — Talán az én életem sem különbözne lényegesen a többiekétől, ha nem volnék egy körhintás ivadéka. És ahhoz, hogy minden érthető legyen, ki kellett bogoznom a múltat részben megboldogult anyám, részben rokonok, ismerősök révén. Arra nagyon korán rájöttem, hogy az ember sok mindent megválogathat az életben, csupán a szüleit, a testvéreit nem, ezért hát magam is belenyugodtam a sorsomba.

Az információforrásaim szerint valamikor régen minden Szabadka környéki településnek volt ünnepe. Igaz, akkor nem falunapnak, hanem falubúcsúnak hívták. A vasárnapi ünnepi szentmise után a második legjelentősebb esemény az ekkor megrendezett kirakodóvásár volt, csecsebecsék, mézes szívek, selyemcukorkák stb. árusaival. És az elmaradhatatlan körhintákkal. Akkoriban ezeket a szerkentyűket a falusiak bolondkocsinak hívták. Az egyszerűen csak körben forgó lovacskákkal és kisautókkal ellátott hintán a gyerekek apraja szórakozott, a másikra, a láncon függő „székekbe” a nagyobbak, a bátrabbak ülhettek.

Anyám egy egyszerű család harmadik gyereke volt, a két bátyja jóval idősebb volt nála. Így nem csoda, hogy nemcsak a szülei, hanem a két idősebb testvére is kényeztette őt, a család „vakarcsát”. Anyám az elmondottak alapján korán érő típus volt, és állandóan munkált benne a nyugtalanság, a kihíváskeresés. Úgy tudom, tizennégy éves volt, amikor megjöttek a kirakodóvásár árusai a falu búcsújára. Édesanyám a pénteken érkezők egyikével, egy tíz évvel idősebb körhinta-tulajdonossal jött össze. A szülei is csak vasárnap jöttek rá a történtekre, amikor este nem ment haza. Állítólag keresték, ám amikor meghallották, hogy kivel ment el, egyszerűen lemondtak róla. Nagy szégyen volt ez, ráadásul faluhelyen el sem lehetett titkolni. Úgy tudom, a család jóval a születésem után vette fel ismét a kapcsolatot vele, de apámat sosem engedték be a családi házba.

Hatéves voltam, amikor az apám meghalt. Addig az életünk nagyjából olyan volt, mint a vándorcirkuszosoké: télen valahol letanyáztunk, de amint kitavaszodott, vándorútra indultunk. Egy Verbász és Újvidék közötti tanya volt az „otthonunk” — ott teleltünk át. Miután a hinta felső szerkezete ráesett az apámra — aki ennek következtében meghalt —, anyám vette át az irányítást, ám alig húszévesen ez nem volt könnyű feladat. A vásárokon minden ittas, olykor józan férfi is belekötött anyámba, ha visszautasította az ajánlatot — és rendszerint meg is ütötték. Csak később, már felnőttként értettem meg, hogy a vándorhintásokat senki sem becsülte különösebben, az emberek cigány népségnek tartották őket. Az bizonyos, hogy anyám egész életében a korai, méltatlan szerelmének fizette meg az árát. Azt mondják, hogy apám nem volt rossz ember, de az életfelfogása az életmódjához volt hasonlatos: nem kötődött túlságosan sem helyhez, sem időhöz, sem emberekhez.

Amikor iskoláskorú lettem, anyám megkísérelte rendbe hozni kapcsolatát a szüleivel. Azt szerette volna, hogy magukhoz vegyenek engem, és iskolába járhassak. Nem voltak ugyan elragadtatva tőlem, de befogadtak, anyám pedig rendszeresen fizette a gondviselésem költségeit. Mivel azonban megszoktam a szabadságot, a zabolátlan életet, nem éreztem magam jól náluk.

A nyolcadik osztály befejezése után visszaszöktem anyámhoz. Még nem voltam nagykorú, amikor férjhez mentem egy céllövölde tulajdonosához. Szültem egy kislányt, aki most végzős középiskolás, és ha Isten is úgy akarja, egyetemre fog járni. A férjemmel mindenben támogatjuk, mindent megadunk neki, ami csak erőnkből telik. Elsősorban azért, hogy megszokja a normális, helyhez kötött életet. Meg azért is, hogy a környezete elfogadja. Nem mintha szégyellném, de nem akarom, hogy a lányomat is hozzám hasonlóan a körhintás ivadékának hívják.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A körhintás ivadéka
Nézőpont
  • TÓTH Péter
  • 2018.04.08.
  • LXXIII. évfolyam 14. szám
A körhintás ivadéka
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink