A temesvári TESZT Fesztiválon nem könnyű őt elrabolni, hiszen minden második embert ismer, mindenkihez van egy-két jó szava, barátként jár ide vissza.

* Mér régóta szerettem volna megnézni a Nehéz című előadást, s egészen elképesztő munka van benne a részedről. Teljesen lenyűgöztél. A Nehéz neked nehéz?

— Amikor vége van, akkor nem. Akkor az olyan, mint amikor felmész a Himalájára (persze, az nyilván még gyötrelmesebb ennél), s az, hogy megcsináltad, jó érzéssel tölt el. Sokat kivesz ez a szerep az emberből, viszont amit utána érzel, az kárpótol, helyrebillent. Ahhoz hasonlatos, mint amikor leúszod a 400 gyorsat, elérsz egy országos csúcsot vagy életed legjobb idejét, közben kiszakad a tüdőd, azt érzed, hogy minden izmod elégett, ám mégis boldog vagy. De azért azt is mondogatod, hogy de jó, hogy vége, de jó, hogy leúsztam.

* Amikor az ember egy szerepet készít, sokfelől inspirálódik, építkezik. Egy elcsúszott, az alkohollal jó barátságban levő figurát könnyű volt „felépíteni”?

— Mi azért Európának azon a részén élünk, ahol az emberek az itallal majdnem olyan barátságban vannak, mint a finnek, tehát sajnos sok ember családjában, baráti körében előfordulnak alkoholisták, mindenki találkozik olyan illetővel, aki fonalat vesztett, megcsúszott. Viszont a darabban ez csak egy apropó. A történet nem csak arról szól, hogy valaki alkoholista lesz, az csak a következmény. A szeretethiány, a magány következménye, ez persze az előadásban el van túlozva. A mi karakterünk szerint mindenki hibás — rajta kívül.

* Aztán egy rövid időre mégiscsak felismeri, hogy talán ő is hibás lehet...

— Amikor megszületünk, kapunk egy puttonyt, melybe különféle dolgok kerülnek életünk során. Nehezékek is. Kérdéses, hogy amikor elbotlunk, felsegít-e valaki, van-e egyáltalán mellettünk olyan valaki, akire tudunk támaszkodni. Ezek a hozott dolgok határozzák meg ezt a figurát is, ám mindennek nem az anyja az oka, inkább ő a legnagyobb gátja saját magának. Az ember sok mindent megél. Vidékről felkerül a fővárosba, és sokszor érzi azt, hogy mit keresek én itt. Tehát amiről a karakterünk beszél, az sokunkban megvan. Amikor megkaptam ezt a szövegmasszát, kilátástalannak tűnt számomra, hogy ebből valaha előadás lesz, és kérdéses, hogy a nézők hogyan fogják bírni. Hiszen kétórás, s ez a kegyetlen szöveg a közönségnek is egy próbatétel. Remélhetőleg őket is sokkolja, ami történik, és nem csak én kínlódok. (Nevet.)

Mucsi Zoltán (Nagy Dániel felvétele)

* Beszéljünk egy kicsit a humorról, hiszen sok komikus szerepben láttunk. Te milyen humort szeretsz? Mi az, amin igazán tudsz röhögni?

— A költői humort szeretem a legjobban. S ezt az a bizonyos Charlie Chaplin nevű úriember elég jól művelte. Amikor a Diktátorban dekázik a földgömbbel, elfog a sárga irigység, hogy mi a fenéért nem nekem jutott eszembe egy ilyen csodálatosan egyszerű dolog. Ezenkívül szeretem a Monty Phytont, Karinthy Frigyest és Örkény Istvánt is. Fontos, hogy a humor egy kicsit csípjen, viszont semmiképp se legyen bántó szándékú vagy megalázó. Világítson rá az emberi gyengeségeinkre, nagyítsa fel a gyarlóságainkat, és vigye el az abszurd irányába, ám ne legyen rosszindulatú. Az emberségből fakadó humor a jó humor. Ha már minden kilátástalannak tűnik, de még mindig tudsz nevetni magadon, akkor már eggyel közelebb vagy a megoldáshoz, és valószínűleg ki is fogsz tudni mászni a rossz helyzetedből. Az ember fia vagy lánya óvakodjon a humortalan emberektől. Szerintem nem lehetett jó humora sem Sztálinnak, sem Hitlernek, sem Rákosinak, sem Ceaușescunak.

* Színészként te könnyen nevettetsz?

— Ez egy nagyon nehéz műfaj. Ízléssel, tartalommal nevettetni — azt elkönyvelhetem sikernek. Az egész színház hatásokra épül. Arra, hogy én fentről hogyan hatok rád, megmozgatom-e az agyadat, ki tudlak-e úgy billenteni a komfortzónádból, hogy magadon kívül röhögj. Vagy a másik oldal, amikor azt érzed, hogy szájon vágtak, és csendben, döbbenten nézel valamit. Mint az életben egy balesetet vagy vulkánkitörést. Szerintem a nézőnek nem jó, ha csak gyomorszájon rúgja egy előadás, és közben végig nem kap levegőt. Kell egy kis mosoly, valami, ami hagy levegőt venni. Néha úgy röhög az ember, hogy egy kicsit fáj is neki, egy kicsit szégyelli is magát. Ez a másik széle. Amikor nem bírod ki, hogy ne nevess, de megkérded magadtól: miért is röhögök én ezen?

* Lényeges, hogy a színház reagáljon arra, amiben létezik, és kérdéseket tegyen fel?

— Én fontosnak tartom a kortárs művészetet, és majd az idő eldönti, kiből lesz Shakespeare, Molière vagy Csehov. A színháznak kötelessége reagálni. Ezt nyilván egy-egy klasszikus művel is megteheti, én azonban lényegesnek érzem a kortárs drámát. Különösen elfogult vagyok Háy Jánossal, nagyon jó darabokat ír. Azt már nem tisztem fejtegetni, hogy mit üzen a darab. Üzenni különben is a hűtőszekrényen kell, például olyasmit, hogy hozz két kiló káposztát. Majd a néző elgondolkodik azon, hogy üzent-e valamit az előadás, melyet látott. Én az író (jelen esetben Háy) szövegét interpretálom színészként.

* Visszatérő alakja vagy a TESZT-nek, sőt, az egyik évben ti voltatok Scherer Péterrel a fesztivál reklámarcai is, emellett már rendeztél is Temesváron. Jobban szeretsz olyan emberekkel dolgozni, akiket már ismersz, vagy vonz az új csapat, az új környezet?

— Az ember komfortzónájának az tesz jót, ha új környezetben, új emberekkel dolgozik. Nem tudod előre, hogy elfogadnak-e, milyen lesz a munka. Ez megmozgat, új inspirációkat ad. Van, amikor jó egy picit távol lenni a biztonságostól, s egy kis kalandban részt venni, ám én a társulat híve vagyok, méghozzá a hosszabb távú, öt-hat éves formájának.

* Filmek. Jancsó Miklós alkotásaiban robbantál be, s azóta is rendszeresen látni a vásznon vagy a képernyőn. Most forgatsz-e valami újat?

— Jelenleg a Tóth János című sorozat aktuális, és talán júliusban vagy jövőre egy filmben is játszom majd. Nem is bánnám, ha tolódna a forgatás, mert nagyon terhelt ez az elmúlt időszakom. Színházakban havi húsz-huszonkétszer játszom, és huszonkét napot forgatok. Ez a gyakorlatban úgy fest, hogy reggel 5-kor felkelek, 6-kor beülök a kocsiba, fél 5-ig forgatok, aztán irány a színház. Egy barátom ezzel kapcsolatban egyszer megkérdezte, hogy most dicsekszem vagy panaszkodom-e. Mindenesetre ez nagyon nehéz, emberpróbáló tempó.

* Akkor ha jól érzem, a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, illetve a szintén ennyi szórakozás aránya most egy picit felborult.

— Ez nem nyolc, hanem tizennégy, tizenhat óra munka. Szóval elég jól érzed.

* Hol látod magad öt év múlva, s hogyan gondolsz vissza a tíz évvel ezelőtti Mucsi Zoltánra?

— Tíz évvel korábban nagyon szépnek és rendkívül okosnak láttam magam. Az öt évvel későbbi részre azonban riasztóbbnak tűnik válaszolni.

* Még szebb és okosabb leszel. Nem ez a válaszod?

— Nem egészen. (Nevet.) Nem szoktam előre gondolni, mert annyi minden történik az életünkben, ami nem volt a palettán, hogy nem is lehet. Olyasmi is, amit ha valaki elmesél, akkor az abszurdnak, hihetetlennek hangzik. A jelenben kell élni. A múltnak vannak jó és rossz pillanatai, de az már csak múlt. Annak kell élni, hogy mi ketten most beszélgetünk. És nem tudjuk, hogy ez jó vagy rossz interjú lesz-e, vered-e otthon a fejed a falba, amikor visszahallgatod, vagy örülsz-e majd neki. Ha viszont mindenki tudná, milyen egy jó beszélgetés, vagy hogy mi egy jó előadás receptje, akkor mindenki úgy csinálná — de nem tudjuk. Ahogy nem tudunk mindennap aranyat szülni sem. Ha tudnánk, akkor azt hiszem, angyalnak hívnának bennünket, nem embernek.

Mucsi Zoltánnal valahol itt, az angyaloknál álltunk meg. Visszahallgattam a beszélgetésünket, és nem vertem a fejem a falba. Mert jó volt. Akkor is, ott, Temesváron (a múltban), és most is, újrahallgatva, újraolvasva (a jelenben). S azt is remélem, hogy ha majd olvassátok (a jövőben), kedves olvasók, ti is ezt érzitek.