,,A víz szalad, a kő marad' - mondta az egyik leghányatottabb sorsú erdélyi író, Wass Albert, aki ugyancsak bizonyosságokat keresett. Bizonyosságokat és magyarázatokat a bizonytalanságokra. Arra, hogyan alakulhat a törvényszerűségek alapján működő világ az esetlegességek törvénytelenségei szerint. Bocsássa meg nekem az életét emigrációban leélt költő, s a költészet istene, ha az alábbiakban szentségtörő módon azon leszek, hogy a gyönyörű költői gondolat igazával kapcsolatos kételyeimmel bíbelődjek. Értem én, mi a költői szándék, ezenfelül - vagy emellett - van azonban a vandál emberi otrombaság, amely a tiszta vizek és a békében algásodó kövek örökkévalóságába rondít, mert avatatlanul belekontárkodik a dolgok rendjének alakulásába. Így lesz a csodából visszataszító hétköznapi valóság. Szegény Xantus János tanár úr éveken át kutatta a feleki gömbkövek titkát. Kolozsvár keleti kapujában csaknem nyolcszáz méterrel a tengerszint fölött magasodik a feleki hegy. A tető közeléből a város keleti peremét érintő patak iramodik a Kis-Szamos felé. A patak medrében a valamikori emberek felfedezték a híres feleki gömbköveket, amelyekhez hasonlók - tudomásom szerint - sehol a világon nem léteznek. A tudatlan szemlélő azt hihetné, hogy a víz formázta a teljesen szabályos gömb alakú képződményeket, de viszonylag távol, akár kilométerre is százával kerültek elő a föld mélyéből a csodálatos képződmények. A tanár úr próbált tudományos magyarázatot találni a páratlan természeti jelenségre, számomra azonban legvalószínűbb, hogy a Jóisten játékos kedvében mészkőből gyúrt gombócokat, s avatatlan szemek elől rejtette a föld gyomrába. A kőlabdák ökölnyi nagyságútól egészen méteres átmérőjűig fordulnak elő, akadnak összeforrt ikerpárok, és ,,kicsi feje, nagy a hasa' alakok is. És Xantus tanár úr immár mennybéli rosszallása ellenére most már évek óta gyűjtik, s hordják szorgos vandálkezek szerte a városba s vidékére, dísznek a virágoskertbe, a kerti törpe mellé. Olyannyira, hogy a feleki patakban, az eredeti lelőhelyen már nincs is gömbkő.
Kolozsvár határában, a Kalotaszeg keleti peremén terem a vistai mészkő, s híresek a vistai kőfaragók. Vistán minden ház kőből épült, a kapuzábé faragott, díszített, mintha csak bicskával kanyarítgattak volna ki a kőből. Talán három évtizede is elmúlt annak, hogy Kovács Pista megmutatta a maga készítette gátert, amely ugyanúgy fűrészeli a követ, mint ahogyan a deszkát néhány kilométerrel fennebb, a mócvidéki hegyekben. Öregek mesélték, hogy vistai kőfaragók dolgoztak még Budapesten, az Országház építésén is, áldott legyen a kezük munkája. De került vistai kő a bukaresti Nép Házába, a ceausescui megalománia máig embert gyalázó monumentumába is, amely a piramisokhoz hasonlóan, embertelen munkatempóban, számos emberáldozatot követelve készült. Ide is elhurcolták a vistai kőfaragókat, aki nem ment jószántából, azt erőszakkal, mint a köztörvényes bűnözőket. A jelenleg a román parlamentnek otthont adó monumentális giccserőd vistai kővel díszített falai sok rejtélyt őriznek. Földalatti kazamatáiról, az atombunkerről s a palota helyén ledózerolt egykori városnegyed lakóinak visszajáró, sikoltozó szellemeiről újkori legendák születnek.
A kövek s az emberek sorsa így szentségteleníti meg a költészetet. Vagy szülnek újabb költői gondolatot? Például arról, hogy szorgos vandálkezek hogyan hordanak szét minket a nagyvilág virágos kertjeibe? A kerti törpék mellé.