Van-e jó kisebbségi politika?

Választási harc folyik, vélhetően előkerülnek majd érvek is. Ilyenkor érdemes visszatekintenünk. A kisebbségi sors nehezebb az átlagosnál, mégis a különböző magyar politikai opciók az elmúlt negyed évszázadban viszonylag sok taktikát kipróbáltak, mert a cél elérése, a kisebbségi közösség érdekeinek megvalósítása megkövetelte ezt a fajta kreativitást.

Minden a politikáról, illetve a politikai pártokról szóló definícióban benne van, hogy a pártok lényegüket tekintve olyan szervezetek, amelyek hatalomra jutva valósítják meg az elképzeléseiket. És itt máris felkaphatjuk a fejünket, hogy egy (vagy több) kisebbségi párt vajon képes-e erre, és hogy az elmúlt huszonöt évben mennyi volt az esély a sikerre, és sikerülhetett volna-e többet elérni.

Az euforikus kezdet — a pusztába kiáltott szó zsákutcája

„Talpra álltunk, megmaradtunk” — hangzott a történelmi VMDK szlogenje az első többpárti szerbiai választás után, sőt ennek az első körében az a helyzet is előállt, hogy a képviselőházba az első fordulóban a legtöbb bejutott képviselő VMDK-s volt. Aztán helyreállt az etnikai arány is, és a történelmi VMDK mondhatta a magáét, nem sokra jutott. Az első kísérlet valóban megmutatta, hogy itt vagyunk, ami nagyon fontos volt, de közösségünk a „Talpra álltunk, megmaradtunk” helyzetből nem tudott továbbjutni. A politikai képviselet nem hozhatott biztosabb megélhetést, nem enyhíthette a délszláv háborúk nyomását. A kisebbségi sorsot, az egyének szintjén — amit mindenki a maga bőrén érez, ezért nagyon fontos —, nem tudta más értelemben és érdemben sem befolyásolni. A tenni akarás különböző megközelítései, a viták a párt irányításáról oda vezettek, hogy szétesett.

Ezenkívül ekkor lépett a magyarság belső szerveződését illetően egy külön zsákutcába, mert a politikai szervezeten belüli viták megoldása sokszor az, hogy kizárnak valakit — ez már a történelmi VMDK-ban is így volt, és máig sem változott. Ennek a hosszú távú hatásai mindig károsak. Másrészt viszont egy politikai szervezet úgy tud hatékonyan működni, ha a véleményükkel kisebbségben maradók a kisebbségben maradás után megtartják maguknak a véleményüket, és a következő időszakra koncentrálnak. Egyébként kevés olyan helyzet van, amikor egy régi kérdés nem tér vissza, ilyenkor érdemes elővenni a régi, alternatív véleményt.

1991-ben a történelmi VMDK megalkotta a háromlépcsős autonómiatervezetet, területi, perszonális és kulturális elemekkel. Ez a maga nemében egyedülálló tett volt, és részben meg is valósult. De csak részben. Mai bajaink egyik gyökere ebben a részleges magvalósulásban keresendő, hiszen mára a szerbiai országos politika leakasztotta a magyarok kérdését a feladatai közül, hogy attól kezdve a magyarság képviselői egymással szemben érvényesítsék érdekeiket. Más szóval megkaptuk azt a jogot, hogy az elégtelen források felett veszekedhessünk.

Meddig aprózható a politikai képviselet? — a második zsákutca

A történelmi VMDK széthullása után a VMSZ lett a legerősebb párt, amit az azt követő választásokon mindig meg is erősített. Ezután a VMDK-n belül vita alakult ki, és a párt ismét két részre szakadt — az egyik része megtartotta a nevét, a másik pedig a VMDP nevet vette fel. Ezenkívül volt olyan pillanat, amikor összesen hat magyar kisebbségi párt működött. Közülük a legviccesebb a Magyarok Hazájukért — Jugoszláviáért volt, melynek valójában tagsága sem volt, viszont — ami már egyáltalán nem volt vicces — a magyarság nevében támogatta a Milošević-rendszert.

A szétaprózódottság újabb zsákutcának bizonyult, hiszen nevetséges volt, ahogy a magyarság nem tud megegyezni valamilyen közös platformban. És a VMSZ önmaga szempontjából ismét a legjobb megoldást találta meg, Szabadka központtal építette ki a bázisát, miközben a miloševići hatalommal sokszor elvtelen tárgyalásokba kényszerült. Mások számára a VMSZ megoldása nem volt kielégítő...

A miloševići korszak utáni perspektívák: még két zsákutca

Amikor Milošević megbukott, aligha volt valaki a vajdasági magyarságból, aki ezt bánta volna. Mégis, az elkövetkező időszakban a vajdasági magyar politikai érdekképviselet két zsákutcába is belefutott.

Évekig közösen harcolt a diktatúra ellen a Demokrata Párttal, mely egy szerteágazó szövetségi rendszert épített ki más kisebb pártokkal. Úgy tűnt, hogy a kacskaringós miloševići politika után végre az egész közösségünk révbe jutott. Ez azonban távolról sem volt így. A Demokrata Pártot csak addig érdekelték a kisebbségi szavazók, ameddig meg nem kapták őket. Ezután pedig odavetettek valami koncot a kisebbségi politikai elit csúcsának. És Đinđić idejében sem volt más, a kisebbségi érdekek el sem érték az országos vezető politikusok ingerküszöbét. Ez dilemmát okozott, hiszen ha az említett politikai elit nem fogadja el, amit kínáltak neki, akkor ismét ellenzéki pozícióból ismét semmit sem tud tenni, viszont ha elfogadja, akkor hatalmi pozícióból sem tehet semmit, hiszen a többség így is leszavazza. Az pedig nagyon ritka, hogy egy szavazáskor négy-öt kisebbségi képviselő legyen a mérleg nyelve.

Aztán amikor a kisebbségi képviselők kiálltak a vajdasági pénzügyek alkotmányosan lefektetett elveiért, a Demokrata Párt brutális támadást indított a magyar érdekképviselet ellen.

A folyamatos pártharcok, gúzsba kötve táncolni — egy újabb zsákutca

A hat pártból lényegében véve kettő emelkedett ki: a VMSZ, mely minden választást megnyert, és a VMDP, mely „programpártként” mindent ellenzett. Közben az erőviszonyok eltolódtak, és a VMSZ fölénye egyre nagyobb lett.

1999-ben a magyar politikai elit bátrabb része létrehozta a Magyar Nemzeti Tanácsot, és 2002-re a törvényes keretek nélkül működő szervezet törvényes lett, Józsa László működése méltóságot adott az intézménynek, mely egyedülálló lett, követendő példa minden kisebbségi magyar közösség számára. Igazán jelentős érdekképviseleti csúcsszervezet 2010-ben lett belőle, amikor választások útján ifj. Korhecz Tamás vezetésével egy széles koalíció, a Magyar Összefogás győzött. Korhecz rendszeralkotó és működésalapú szemlélete új minőséget adott az MNT-nek. Gyors stratégiaalkotási munka kezdődött. Ezek a stratégiák a Mit kíván a vajdasági magyar nemzet? kérdésre keresték a választ. Úgy tűnt, hogy az MNT a pártharcok fölé emelkedett.

A letisztultabb politikai porondon a VMSZ egyedül maradt. A VMDP és a VMDK folyamatos kritikája hangos volt ugyan, de hatástalan. Ezek a pártok nem ismerték el a hatalommal folytatott tárgyalások eredményeit, sőt sokszor úgy politizáltak, hogy nem indultak el a politikai megmérettetéseken, így viszont nem lehet képviseletet szerezni.

2008-ban — budapesti inspirációra — létrejött a Magyar Koalíció, mely viszonylag jól szerepelt a választások minden szintjén. Mindez a VMSZ további erősödését hozta, aminek eredményeképpen a párt 2014-ben a magyarság központi szervében, a Magyar Nemzeti Tanácsban is döntő fölényhez jutott — egy kivétellel az összes képviselő a VMSZ-ből került ki. Az ilyen nagy győzelmek sokszor okozzák a belső viták felerősödését, és így is történt. Itt azonban meg kell állapítani, hogy a szerb állam és az alkotmánybíróság restriktíven lépett fel, mintha a vajdasági magyarságban ellenséget látott volna. Az MNT hatásköreit megnyirbálta, így az eddiginél még nagyobb szűkösség állapotát idézte elő, melyet nem lehet jól kezelni.

Magyarország viszonyulása a vajdasági magyarsághoz

Magyarország a rendszerváltás óta folyamatosan ébren tartja a kisebbségi magyarság kérdését. Nagyjából 2008-ig az volt az általános vélekedés, hogy a kisebbségi magyarság majd kitalálja, mi a hasznos neki, és Budapest ezt támogatni fogja. Ez elméletileg teljesen jó elképzelés, viszont a magyar kormányzatnak rá kellett jönnie, hogy a kisebbségi léthelyzet nem alkalmas teljes stratégia kidolgozására, hiszen minden politikus, politikai opció a maga szemszögéből fogalmazza meg az érdekeit. A kisebbségi lét szűkösségébe kényszerített politikai elit, illetve populáció az érdekek megfogalmazása miatt az állandó harc állapotába jut, egy olyan improduktív állapotba, amelyben mindenki sérül. Az érvek ütköztetésére szükség van, ez azonban értelmetlen, ha nem születik belőle eredmény.

A dolgok mostani állása szerint egy értelmes megoldáshoz három tényező szükséges. Egyrészt immár valóban megtapasztalhatnánk a szerb állam nagylelkűségét, másrészt Magyarországról kell segíteni a vajdasági magyarság együtt gondolkodását vagy éppen értelmes vitáit, és odaállni mögéje azért, hogy az EGÉSZ KÖZÖSSÉG érdekeit figyelembe vevő stratégia legyen megfogalmazható, majd megvalósítható. Harmadrészt pedig a kisebbségi politikusok egymást, a szerb kormányt és a magyar kormányt kell, hogy meggyőzzék.

Szerintem a kisebbségek helyzetét, a labirintusból való kijutást, a hierarchikus értelemben felettük álló politikai struktúrák megegyezése oldhatja meg, de ez csak egy vélemény.

Pólemos pántōn mèn patēr esti

A VMSZ 2014-ben fölényes többségre tett szert a nemzeti tanácsban. Csak a VMSZ-nek voltak parlamenti képviselői, és a szerbiai, illetve magyarországi kapcsolatok alakításában is volt némi — a többi magyar szervezethez képest döntő — szerepe.

Az ilyen helyzetekben gyakori, hogy szűk körben születnek meg a döntések, melyek nem mindig jók, és melyek ellen előbb vagy utóbb fel fognak lépni. A címben említett mondás, mely szerint a háború (pólemos) mindennek az atyja — ahogyan ezt a homályos epheszoszi bölcs mondta —, furamód reményt is ad.

A vajdasági magyarság gondolkodó és politikai elitjének, úgy látszik, most szüksége van a szerepek tisztázására, a politikai harc megharcolására. A kezdő pozíciók tiszták: a Magyar Mozgalom szerint egypárti diktatúra, a kevesek diktatúrája alakult ki, a VMSZ szerint pedig a Magyar Mozgalom az elégedetlenek szövetsége, mely rombolja az eddigi eredményeket. Kiindulópontnak mindez nem rossz, még akkor sem, ha sarkos és árnyalatlan, de a vitáknak az a természetük, hogy mindenki a kemény fogalmazást részesíti előnyben. Vélhetően előkerülnek majd érvek, tervek, és akkor világosabb is lesz, hogy ki mit akar.

A választópolgárnak pedig figyelnie kell, és végül a szívére, illetve az eszére hallgatnia. Két kérdést kell, hogy feltegyen magának. Az az opció, amelyre szavaz, vajon kielégíti-e az elvárásait egyrészt morálisan, másrészt intellektuálisan? Figyelembe kell vennie, hogy nem angyalok és ördögök harcáról van szó, hanem emberek állnak mindkét oldalon. A demokráciában pedig — sok hibája ellenére — az a szép, hogy az ember arra szavaz, akire akar — így nincs rossz döntés.

A politikusoknak viszont nem kell szem elől téveszteniük, hogy a kampánynak egyszer vége lesz, és azután egymás szemébe kell hogy nézzenek, miközben a megoldást keresik a felmerülő gondokra.