Tavaly ősszel költöztünk kertes házba, azóta elsősorban a belső tér rendezgetésével foglalkoztunk, sem idő, sem pénz nem jutott az óriási hátsó udvarra, melyben egykor jobb napokat látott gyümölcsös áll. De így is van varázsa az egésznek: a ház mellett, az árokparton susog a nád, melyet nem vágtunk ki. A málnásban (melyet nem ritkítottunk ki) hangversenyt tartanak a verebek. A diófán (melyre szintén ráférne egy kis gondoskodás) néhány harkály keresgéli a megfelelő helyet, és estefelé meg hajnalban általában megjelenik a kuvikcsalád is. Az eresz alól kirepült a kis gerlice még a nyár elején, azóta nem tértek vissza a szülők, hogy újra költsenek. Ami nem is baj, mert közben cica is érkezett a házhoz, már most nagy vadász, nem valószínű, hogy tétlenül nézné, ahogyan a vadgalambok ki-be röpködnek a tető alatt. A lopódarazsak fészket raknak, nagy gonddal építik sárból a bölcsőket a kicsinyeik számára. Már megtanultuk: tőlük nem kell félnünk, mert bár hatalmasak, szinte soha nem csípnek, lehetetlen agresszivitást előidézni bennük. Így velük is együtt élünk.

Az egyetlen, aki néha feladja a leckét, az előző tulajdonostól ránk maradt, mindig játékra kész kutya, de ennyi kell is ahhoz, hogy éppen jól érezzük magunkat az otthonunkban. Mely lehet itt is, ebben a takaros házban, melyet úgy csinosítgatunk, ahogyan azt az időnk és a pénztárcánk tartalma megengedi. De lehet bárhol máshol is a világban, mert az érzést, a valahová tartozás biztonságát nekünk nem egy hely, nem egy földrajzi adat adja meg, hanem azok az emberek, akik mellettünk vannak. Kell-e több annál, hogy az egészségünk jól szolgál, és mellettünk vannak azok, akiket szeretünk, és akik szeretnek bennünket?

Olyan ritkán hallom az emberektől, hogy hálásak azért, amijük van, hiszen mindig az hiányzik, ami éppen nincs. Én most, az őszi fényben megállok még egy picit, és emlékeztetem magam, hogy milyen csodálatos is az élet, ha hagyjuk.

Majd magam is visszalépek a szürke hétköznapok mókuskerekébe.