Az elmúlt évtizedekben a kenyérnek a becsülete elvesztette valódi értékét. Egykoron, még az én gyerekkoromban is a kenyérnek volt a legnagyobb becsülete a családban. Alig vártuk az aratást, hogy az első parcelláról legalább egy kocsi búzát a falu szélein kiállított cséplőgéphez vigyünk elcsépelni, amit éltetőnek neveztek. Az itt elcsépelt búzát pedig azonnal vitték a helybeliek a csőszteleki malomba lisztért becserélni, hogy legyen miből a mindennapi kenyeret sütni. Nagyon sokan már márciustól kezdve a tehetősebbeknek az új búzára 15-20 százalékos kamatbúzát fizettek, mert már nem volt miből kenyeret sütniük, de pénzük sem volt, hogy a pékeseknél (három pékmester dolgozott a faluban) vásároljanak. A pékek egy kiló kenyérlisztért adtak egy kiló kenyeret, sőt még házhoz is szállították.
Az első lisztből készült kenyér ünnepnek számított a családban. A kenyérnek olyan becsülete volt, hogy amikor a család az asztalhoz ült, a kenyeret először a családfő vette a kezébe, keresztet vetett rá, és csak azután szegte meg. Annyi szeletet vágott, ahányan ültek az asztalnál.
Az aratás a legfáradságosabb munka volt, hiszen az ideje alatt már hajnali két-három órakor ébredtek az emberek, hogy amíg a harmat tart, addig elkészítsék az úgynevezett kötelet, amit kévékbe raktak, hogy ne száradjon ki. A kaszás ezután kikalapálta és megfente a kaszáját, keresztet vetett magára a parcella végén, és nekiállt a búzatáblának. A kaszást követte a marokszedő, aki sarlóval marokba szedte a lekaszált búzát, és a gyerekek által lerakott búzakötélre tette le. A kötélre tett búzát a kévekötő bekötötte, majd az aratás aznapi befejezése után a résztvevők körösztbe rakták. A körösztbe rakott búza napokig érlelődött, s csak azután hordták be a gazda udvarába, kazalba rakták, és várták a cséplőgépet, hogy elcsépelje.
A faluban több búzakereskedő is volt, ezek már januárban megkezdték az arra rászoruló embereknek a búza előlegezését, ma viszont azt sem lehet tudni, hogy ki fogja felvásárolni, mennyiért és mikor fizetik ki. Ennyi becsülete van ma a búzának.
A nyári időszakot a gyerekek és az idősek is kihasználták kalászszedésre, libalegeltetés alkalmával naponta három-négy kéve búzát is összeszedtek, így az ugarolás kezdete előtt két-három méter búza került még a termés mellé, amely egy személy évi kenyérszükségletét biztosította.
A nyári hőségben 28 embernek kellett reggeltől estig izzadnia és a port nyelnie, hogy egy hónap alatt néhány métermázsa búzát megkeressen az éhező családnak. Még a helyi hatóságoknak is bele kellett avatkozniuk, hogy ki kaphat munkát a cséplőgépnél, mert olyan sok volt a jelentkező, hogy át kellett fésülni a listát. Boldog volt, aki bejutott a cséplőgéphez. Nagyon sok tizenéves, de hatvanéves is rá volt szorulva arra, hogy nehéz fizikai munkával néhány métermázsa búzát megkeressen a családnak. Ezért is volt régen becsülete a kenyérgabonának, mert nagyon meg kellett dolgozni érte, ma viszont a nehéz fizikai munkát a korszerű aratócséplő gépek végzik el.