Szabadkára érve a vasútállomás előtti park üde, tavaszi zöldje fogad, mögötte a Raichle-palota, a város egyik szimbóluma, a szecesszió gyöngye, restaurálva és megőrizve az utókornak, ahogy minden ebből a korból származó épület megérdemelné, így lenne a város valóban Európa kapuja.
A sugárútról balra fordulva, a bácskai kisváros házai helyett, kisebb-nagyobb, rikító színekre festett, műanyag ablakos tömbházak fogadnak minden oldalról, s mintha még az utca irányát is megváltoztatták volna.
A központtól távolodva ráismerek az emlékezetemben élő ,,igazi'' szabadkai utcákra, ahol a házak előtti növények nincsenek óriási, giccses gipszedénybe ültetve, mert most ez trendi, és itt-ott a kéknefelejcs üde kékje látszik ki a kerítés falécei közül.
Az ismerős sarokház zöld vaskapuja mögül kutya csaholása fogad, nem is kell csengetni, nyílik a kapu magától is, mint ahogy a vendégszerető házaknál szokás. Rövid ősz hajával, fiatalosan és vidáman köszönt rám szemüvege mögül Lutz Ilona, művésznevén Szanka-Lutz. A házba belépve, a folyosó színes cementlapjai változatlanok, mint a nappali alt-deutsch berendezése is, az elmaradhatatlan cserépkályhával, ami, mint egy nagy barna mackó, vigyáz az otthon melegére.
Lutz Ilona nyugalmazott okleveles technológus, aki nyugdíjas éveit azzal kezdte, hogy mint képzőművész kiállításokon vett részt, most nagyapjáról mesél nekem:
- Nagyapámat Szanka Jánosnak hívták, 1879. október 15-én született Szegeden, ott fejezte be a elemi iskolát, majd kereskedőnek tanult. Nagymamám, Tóth Ludasi Róza Ilona, szintén kereskedelmi iskolába járt Szegeden, ott ismerkedtek meg és kötöttek házasságot 1905. május 14-én. Közös életüket Szegeden kezdték, később költöztek át ide, Szabadkára. 1911-ben született leányuk, Ilona, vagyis az anyukám. A történelem elég mozgalmas életet szervezett nekik, mivel nagyapát behívták katonának, megsebesült, és sokáig kórházi ápolásra szorult. Időközben szétesett az ország, és bizony sok idővel és különféle engedélyek beszerzésével járt, amíg nagy nehezen sikerült átköltöznie Szabadkára, ahol a családja várta.
* Szanka János munkássága a vitrázshoz is kötődik. Erről mit tud mondani?
- A vitrázsokról, amit alkotott, többnyire a fennmaradt dokumentumokból, szereztem tudomást meg a családtagok elbeszéléséből. Itt a családi házban sajnos, csak egy üvegablak emlékeztet bennünket rá. Természetesen a szerszámok egy részét is megőriztük. Szanka János Szegeden 1898. október 1-én Pór Sándor üvegfestő műhelyébe került. Ez volt az Első magyar-alföldi üvegfestészet és üvegmaratási műterem, amely Budapesten (1896-ban) kitüntetésben is részesült. Innen Szanka János 1899 végén saját kérésére távozott. Az 1900-as években Pesten tartózkodott, valószínűleg a vitrázskészítők között képezte tovább magát, mert 1905-ben már mint műüvegest említik. 1914. szeptember 1-jétől 1915 márciusáig ismét Pór Sándor műtermében dolgozott.
* Milyen dokumentumok maradtak fenn Szanka Jánosról mint vitrázskészítőről?
- Érdekességként említeném meg, hogy nagyapa hagyatékában találtam rá egy 1906. július 27-én kelt levélre, amit Kopp Ferenctől kapott és amelyben értesíti, hogy a festészet új címre költözött, sok munkájuk van és hogy a műterem nagyon szép, valamint, hogy a címerek elkészítését elvállalhatja 60 koronáért, ólmozás nélkül. A levélnek külön értéke, hogy Kopp Ferenc egy Gigerli rajzzal illusztrálta.
Szintén a hagyaték része egy, a Comunitá Israelitica di Fiume (a rijekai zsidó közösség) fejlécével ellátott dokumentum, 1903-ból, Wolgeboren Herrn L. Baumhorn, Budapest megszólítással, ami 43 nevet tartalmaz. A névsor végén ceruzával ez a megjegyzés áll: ,,Átnéztem, némi csekély hibák melyek könnyen javíthatók, kivételével a feliratok megfelelnek képiratnak'', az aláírás lehet, hogy Baumhorné. Továbbá két helyen jelenik meg az eredeti dokumentumon a nevek mellett a következő szöveg: ,,ha lehetséges egymás melletti 2 illetve 3 ablak''.
* Szabadkán található-e Szanka-vitrázs?
- Szabadkán Szanka János első vitrázsát 1920-ban készítette, mégpedig Székely Mátyás textilüzlete számára, amit sajnos csak egy korabeli fényképen lehet látni. A kupolaszerű vitrázs a bolt bejárata fölött volt, onnan leszerelték, és nincs tudomásom a további sorsáról.
1925/26-ban a városban és környékén ítéletidő pusztított, amikor nagy károk keletkeztek a Szent György-templomon és a zsinagóga üvegablakain. Ezek helyreállítását már saját műhelyében végzi. A munkálatokról részletes leírás maradt fönn, ami 44 pontból áll. Az akkori üzleti élet szokásaihoz híven, mielőtt nagyapa a munkát megkezdte volna, letétet - kauciót - kellett elhelyezni a szabadkai zsidó közösségben, ami biztosította őket arról, hogy az elvállalt munka a megbeszélés szerint lesz kivitelezve. Nagyapa már a frontról is megromlott egészséggel tért haza, úgyhogy nagyon fiatalon, 1927-ben halt meg. A család mind a mai napig megőrizte rajzait, szerszámait, amit a vitrázskészítéshez használt, azokkal a katalógusokkal együtt, amelyekből katedrálisüvegeket és kisebb gépeket rendelt, főleg Németországból.
Ezzel zártuk rövid beszélgetésünket Lutz Ilonával, aki az iparban szerzett tapasztalatait ültette át a művészet területére, s akinek a vitrázsra emlékeztető rajzain keresztül bizonyos értelemben folytatódik Szanka János művészete is.
Az üvegfestés gyökerei az ókori Egyiptomban nyúlnak vissza. Mai formájában a 13. században kezdték alkalmazni, amikor elsősorban a katedrálisok üvegablakait készítették, amelyek bibliai motívumokat ábrázoltak. A színes üvegablakok elkészítésének legrégibb módja az volt, hogy a festményt rajz szerint kivágott, színes üvegdarabokból, úgynevezett ablakólommal illesztették össze. A 19. század végén jelenik meg a szecesszió mint építészeti, iparművészeti és képzőművészeti stílus, amelynek egyik fő jellemzője, hogy a történelmi formák helyett stilizált természeti tárgyakat, elsősorban növényeket alkalmaz. Ez a kor az üvegművesség virágkora is egyben. Vajdaságban az üvegfestészet, üvegművesség, műüveges kifejezéseken kívül főleg a vitrázs szót használjuk, ami a francia ,,vitraj'' megfelelője.
A középkori üvegfestés védelmére világméretű program indult 1962-ben, amelynek során összeírták a fennmaradt műemlékeket és a szükséges restaurátori beavatkozásokat. A szervezet neve Corpus Vitraearum Medii Aevi (CVMA), amelynek sikerült a nehézségek ellenére minden európai országban kiadni a fennmaradt műemlékek listáját.
Kopp Ferenc volt az egyik kiemelkedő vitrázskészítő Magyarországon, ő készítette az Országház elnöki fogadójának díszüvegeit is. A manufaktúra, amit alapított, ma is működik Fóton, de már mint korlátolt felelősségű társaság. Archívuma őrzi nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos államok nagyszámú temploma, középülete díszüvegezésének eredeti tervét. Sajnos, nem sikerült választ kapni kérdésemre, hogy őriznek-e bármilyen dokumentumot Kopp Ferenc és Szanka János együttműködésével kapcsolatban a múlt század elejéről.
Baumhorn Lipót (1860-1932) volt a zsinagógaépítészet legnagyobb egyénisége, többek között ő tervezte a rijekai (Horvátország) úgynevezett nagy, vagyis askenázi zsinagógát is. 1890-ben a zsidó közösség bizottságot alapított azzal a céllal, hogy adományokat gyűjtsön a zsinagóga felépítéséhez, mivel akkor már 2500 lelket számlálnak, és a meglevő ortodox zsinagóga nem elégíti ki igényeiket.
Az első ajánlatot a tervek elkészítésére a bécsi W. Stiassny nyújtotta be, de később, nem lehet tudni, mi okból, mégis Baumhorn Lipót tervei alapján készült el a nagy zsinagóga. Ha a igaznak vesszük a feltételezést, hogy a Szanka-hagyatékban található névjegyzék a zsinagóga adományozóit tartalmazza, akkor ott szerepel többek között egy Leopold Baumhorn név is. A szegedi zsinagóga terveit szintén Baumhorn Lipót készítette, és annak a zsinagógának is ajándékozott egy vitrázsablakot.
A rijekai zsinagóga építése 1903-ban fejeződött be, sajnos, 1944. január 25-én felrobbantották, és az utána keletkező tűzben porrá égett, minden kegytárgyával, berendezésével együtt.
A rijekai zsidó közösség ma is aktív, a fiatalabb nemzedéket tömörítő csoport vezetője, Filip Kohn, nagyon készségesen rendelkezésemre bocsátott több korabeli fényképet és dokumentumot, de sajnos sehol sincs utalás arra, hogy a zsinagógában egyáltalán voltak-e vitrázsok és mennyi. Ami azért is figyelemre méltó, mert építésének idejében főleg stilizált növényeket használtak díszítésül, ami megegyezik a zsinagógák díszítésével. Így arról sem tudnak, hogy Szanka János részt vett volna a kivitelezésben.
A Szanka-hagyatékban található és a rijekai zsidó közösség által 1903-ban kiadott dokumentum létezéséről nem volt tudomásuk, sem nekik, sem pedig a trieszti zsidó közösség archívumának, ahol sok, a rijekai közösség történelmére vonatkozó iratot őriznek.
Az 1903-ból származó névjegyzéknek ennek ellenére megörültek, mert most, amikor már 66 év elmúlt a rijekai askenázi zsinagóga megsemmisítése óta, próbálnak minden fellelhető tárgyi emléket felkutatni, és igyekeznek minél jobban rekonstruálni azt, hogy milyen lehetett fénykorában - a korabeli fényképek alapján megítélve - az igen impozáns épület.
Mint Zlatko Karać okleveles építész, a horvátországi zsinagógák regiszterének szerzője mondta, nagyon nehéz az 1903-ból származó iratról megmondani, hogy milyen célból is készült, mivel nincs semmilyen levél vagy leírás, amiből valami konkrétumot tudhatnánk meg erről. A dátumból és abból ítélve, hogy Baumhorn Lipótnak volt címezve, valószínűleg kapcsolódik a nagy zsinagóga építéséhez, és igaz lehet a feltételezés, hogy a donátorok nevét tartalmazza, mégis óvatosan kell kezelni az ilyen dokumentumokat, mivel lehet, hogy egész másra vonatkoznak.
Nem mindenkinek adatott meg, hogy a feledés homálya elkerülje munkáját, kultúráját, építészeti és más emlékeit, ezt láthatjuk a rijekai askenázi zsinagóga példáján is.
A szabadkai zsinagóga épülete mellett elhaladva eszembe jut Szanka János, akinek lehet, hogy nem véletlenül volt a kedvenc virága a kéknefelejcs, mert mint az első vajdasági vitrázskészítő, elsősorban családjának köszönhetően, nem merült feledésbe, és sikerült megőrizni azt a kevés tárgyi emléket, ami vele és munkásságával kapcsolatos.
Vajon (m)ilyen sorsa lesz a vajdasági magyar kultúrának 250 év múlva?