* Van olyan, hogy helyes meg helytelen segítségnyújtás?

— Meglátásom szerint a helyes önkénteskedésnek és segítségnyújtásnak az alapja az, hogy beleéljük magunkat a rászoruló ember helyzetébe. Hogy felfedezzük, mire van szüksége, mi mozdítaná őt előre. Sokszor azt tapasztalom, hogy az emberek megajándékozzák egymást, van, hogy nagy összegeket szánnak erre, aztán a végén az ajándék nem is tetszik annak, aki kapta — még akkor sem, ha megjátssza, hogy mennyire örül. Ebből is látszik, hogy mindig utána kell járnunk, hogy hol és miként igényli a segítséget a másik ember. Itt kezdődik az igazi segítségnyújtás.

* Ha valaki önkéntes munkával akar segíteni, mit kell tennie? Mondjuk, ha valaki jelentkezik a Lurkóházakban, akkor azonnal beállhat önkénteskedni?

— Először is meg kell ismerkednie a helyzettel: hogyan élnek, hogyan dolgoznak a Lurkóházban, és mit tudna ő tenni? Beállhat valaki, aki azt mondja, hogy segíteni akar, de meddig? Egy napig? Egy óráig? Ilyenkor az ott dolgozók napja is felborul, mert munkát kell találni az önkéntesnek, aki sok esetben nem elég kitartó, rájön, hogy nem képes a rábízott feladatok elvégzésére. Másodsorban az is fontos, hogy a felajánlott segítség valóban segítség legyen, mert ilyen téren is vannak negatív tapasztalataink: eljön az önkéntes, örömmel fogadjuk, de rövid időn belül kiderül, hogy a „segítsége” inkább akadály, mert nem képes bekapcsolódni a ház életének ritmusába, azaz amikor a legtöbbet kellene a gyerekekkel foglalkozni, fürdetni őket, vagy tanulni velük, ő akkor szeretne kávézni, teázni. Fontos tehát, hogy soha ne legyünk akadályok sehol.

* Az irgalmasság szentévében járunk. Az idén mindenki többet beszél a segítségnyújtásról, de egyúttal visszásnak tűnik az egész: nagy összegeket adunk a kóbor állatok megsegítésére, az idős szomszéd néni viszont magányosan nyomorog. Adakozunk a szegényeknek, de a migráns szótól feláll a hátunkon a szőr. Szabad nekünk, embereknek ilyen módon különbséget tennünk rászoruló és rászoruló között?

— Sok ember mondja, hogy segíteni akar, önzetlenül, viszont — sokszor tudat alatt — elvárja, hogy ezért elismerést, jutalmat, dicséretet kapjon. Konkrét példát mondok: jön a jótevő, átadja az adományt, és kéri, hogy ne írjuk fel a nevét, maradjon ismeretlen. Amikor pedig az év végén kiküldjük a köszönőleveleket a támogatóknak, jön a panasz, hogy ő nem kapott. Ilyenkor megkérdezem az illetőtől, hogy miért nem merte vállalni a nevét. Mert a segítségnyújtás egyfajta tanúságtétel is, hiszen az embereknek jó példát mutatok. Visszatérve a kérdésre: nem mindenki tud kialakítani úgynevezett értéklétrát: lehet, hogy többet segítünk a szegény kiskutyusnak, mint a beteg hozzátartozóinknak. Fontos, hogy rendet teremtsünk. Én úgy gondolom, hogy ennek a rendnek a csúcsán az áll, hogy az ember Isten legértékesebb teremtménye, így a segítségnyújtásommal az embertársaimat részesítem előnyben. Krisztus Urunk sem a kutyákért vagy a fákért halt meg, hanem az emberekért. Vannak plébániák, ahol külön kis segítségnyújtó csoportok működnek, melyek például betegeket látogatnak, imádkozó csoportok, melyek lelki támogatást nyújtanak, karitatív csoportok, melyek anyagilag is segíthetnek. Látható tehát, hogy vannak közösségek, ahol mindezt megvalósítják, és az volna az ideális, ha ezt mindenhol meg lehetne szervezni, hiszen a katolikus egyház tanítása szerint az egyházközösség egyik tartópillére éppen ez a karitatív, segítségnyújtó tevékenység.