A kacsingatós képeslap
Martinek Imre
2020.12.09.
LXXV. évf. 50. szám
A kacsingatós képeslap

Mert ugyebár a tárgyak mozdulatlanok. És még a hecc kedvéért sem követik árgus szemekkel az emberpalántának minden rezdülését. Nos, aki így gondolja, annak még korántsem kezdett sárgulni a keresztlevele. Ennélfogva pedig rengeteg egyéb értékes dolgot sem volt/lesz szerencséje látni. Az Opstanakot például, meg a Kockicát. Bennük időnként olyan témákat is feldolgozva, amelyek napjainkban minimum kicsapnák a biztosítékot. Továbbá gyerekkorunk rajzfilmhőseinek kalandjait, melyeket szájbarágós intelmek nélkül sem igyekeztünk kipróbálni odahaza. No!

De mielőtt újból magával ragadna a hév, ámbár íme, számolatlan hónapok óta egyáltalán nem gördülnek át személyszállító vonatszerelvények kicsiny falum állomásán, visszatérek rögvest a jegyzet címére. Történetesen egy vásári képeslapra és annak kacsingatós szereplőjére. Fénykép a fénykép(b)en. Mely attól lett attrakció hajdanán, hogy határozottan más mimikával nézett vissza az őt különböző szögből szemlélőkre. Engem, mondjuk, alaposan kiakasztott. Olyannyira, hogy anyai nagymamám, Csemama, aki éveken keresztül vigyázott rám, s akinél életemben először — és hál’ Istennek, azóta sem! — találkoztam efféle nyomtatvánnyal, kénytelen volt elégetni azt a lapot. Zsenge és gondtalannak hitt, hátulgombolós gyermekkorom ikonikus tüzelősparhertjében.

Kimondhatatlanul nyomasztó érzés volt. Még így, utólag visszaemlékezve is, lúdbőrzik hátam. Mert kérem, bármerre is mozdultam a vásártérre néző házikó kisszobájában, azok a szemek rajtam függtek. Követtek. Mindeközben megőrizve a kék, enyhén ripacsos alapra nyomtatott, mellesleg cifra ruhás hölgyeménynek a delejes mosolyát. Pedig mit tud(hat)tam én még akkor a csalfaságoktól tarkított hűségről, a fillérekért is készséget termő, „laza” bemószerolásokról, a „Nagy Tesó mindent lát” effektusról? Nagymamám mindössze azt szokta felemlegetni időnként, hogy mire eljő a világnak a vége, addigra csak annyi ember marad meg a földön, amennyi egy körtefa árnyéka alatt elfér. Merthogy Krisztus Urunk keresztjét ebből a fából ácsolták volt egykoron.

Levette tehát a szúette éjjeliszekrényünk fölötti, gurított mintázatú falról azt a csuda levelezőlapot, és elégette. Pedig most bizony jó lenne tárgyi bizonyítéknak. A leírtakhoz. Arról, hogy temérdek tömegbolondító huncutkodásnak már eleink idejében is volt létjogosultsága.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..