Az öreg ház tulajdonosa nem más, mint Vujinović Verona, akinek neve ismerősen csenghet a Hét Nap olvasói számára, fényképei már sokszor ékesítették lapunk címoldalát. Verona igazi örökmozgó, az élteti, ha csinálhat valamit. Aktívan fényképez, biciklitúrákra jár, levendulát gondoz, merített papírral foglalkozik, közösséget kovácsol bárhol és bármikor. A szülői ház kertjében hetente egyszer összegyűlnek a barátaival, hogy fessenek, alkossanak vagy egyszerűen csak jót mulassanak együtt. Egy ilyen alkalommal látogattam el én is az öreg házhoz, hogy meglessem, éppen mibe vágták fejszéjüket.

Vujinović Verona

* Mesélne arról, hogyan kezdődtek ezek az összejövetelek?

— Ez a ház valójában a palicsi mezőgazdasági vállalathoz tartozott, a szőlészethez és gyümölcsészethez. Az ’50-es években a szüleim elhelyezkedtek ebben a vállalatban, az anyukám mint szakácsnő, és megkapták ezt a házat. Mi itt születtünk az ’50-es évek elején. A ’90-es években az állam eladta ezeket az épületeket, és mi megvettük. Már azelőtt is összehívtam ide a barátaimat levendulát szedni, és zsúrokat is rendeztünk levendulacsokrozás közben. Valójában akkor merült fel az ötlet, hogy miért ne szerveznénk olyan összejöveteleket, ahol ők festenek. Az öreg házas dolog úgy indult, hogy más csoportokból elég sokan kiváltak, illetve abbahagyták a munkát a világjárvány miatt, és később nem indították újra. Ezekkel az emberekkel mindig is jóban voltam, és ajánlottam, jöjjünk ide. A ház üresen áll, de itt ez a gyönyörű udvar. Télen nem tudunk dolgozni, mert nem fűtünk, de tavasztól őszig alkothatunk, és mindenki szereti ezt a csendes, romantikus udvart. Így kezdődött, bekapcsolódott a húgom is, aki, mondhatni, a háziasszony szerepét tölti be, és a nővérem is jár ide, tesz-vesz. Ez a szülői ház, úgyhogy mi valójában hazajövünk ide. Ezeket az összejöveteleket szerdánként tartjuk, ezért az elnevezés: Szerdák az Öreg Házban. 

Készülődés az Etno Festre

* Önök nem formális csoportként működnek, ennek ellenére számos projektumhoz csatlakoztak már az évek során. Tudna mondani néhányat ezek közül?

— Valóban voltak akcióink. Tavaly például Jánosi Elvira női maratonfutó a 18. maratont készült megszervezni, és megkérte a csoportot, fessünk merített papírra víztornyokat, mert azt szeretné a díjazottaknak adni. A csoport tagjai el is készítettek harminchárom alkotást. Egyébként már többször kiállítottunk a palicsi könyvtárban és a MIRK-en. A merített papír pedig nagyon sok embert érdekel, maga a készítés folyamata és az alkotás is.

Az öreg ház

* A múltkor már hosszabban beszélgettünk a merített papír készítésének folyamatáról, mellyel ráirányítják a figyelmet a szelektív hulladékgyűjtés jelentőségére, de ezenkívül még számos más hobbija is van, mint például a fotózás, az utazás és a túrázás. Hogyan váltak ezek az élete részévé?

— A fényképezés az egész életemet meghatározta, már fiatal koromban is. Amikor a fiam felnőtt, és elköltözött a szülői házból, akkor kapcsolódtam be az internet világába, mivel itt hagyta a számítógépét, melyet akkor még be sem tudtam kapcsolni. Azon a télen egy kurzust indítottak Palicson, a helyi közösségben, ahova félve indultam, mert azt hittem, ott csak fiatalok lesznek, és majd szégyenkeznem kell. Amikor mégis rávettem magam, és elmentem, ősz hajú embereket láttam, és ez megnyugtatott. A tanfolyamot befejeztem, ennek most van tizennégy éve. A digitális fényképezőgép nagy segítségemre volt abban, hogy azt, amit addig is szerettem csinálni a 36 felvételre alkalmas filmen — melyet vagy sikerült előhívni, vagy nem —, folytassam. Tanultam az internetről, kísérleteztem a fényképezéssel. A természet nagyon fontos téma számomra. Leginkább madarakat fotózok, de kutakról is van egy sorozatom. Mi már gyerekkorunkban a természetben nevelkedtünk, és valahogy mindig is hozzánk tartozott. A jövés-menés a mindenem. Olyannyira, hogy nincs nap, amikor ne tennék meg 5—15 kilométert biciklin. Ez egy életstílus, mindig is szerettem, és szeretném még nagyon sokáig folytatni. A biciklizés és a fényképezés frissen tartja az embert. Emellett van több mint száz tő levendulám. A júniusi és a júliusi hónapom felét kiteszi ezek metszése, de közben a Tisza virágzását is vártam, hiszen harminc éve egyetlen alkalmat sem hagytam ki, mindig elmentem megnézni ezt a csodálatos természeti jelenséget. Közben a pipacsmezőket is fényképezni kellett, vagy a vadvirágokat, a fiam pedig szervezi az Etno Festet, melyet elég szűkös keretből kell megvalósítani. Most először lesz egyszerre a Palicsi Magyar Művelődési Egyesületben és ebben az udvarban megtartva — a koncertek az egyesületben, a kísérő programok pedig itt az udvarban. Egyszóval nem unatkozom. A levendulát egy-két hétig tart levágni, egy része elmegy az Etno Festre, mindig létrehozunk egy kis vásárt, és áruljuk. Járok festőtáborokba, és mivel nem festek, csak fényképészként veszek részt, az én hozzájárulásom a levendula szokott lenni, melynek mindenki nagyon örül. Szörpöt is készítek belőle, amikor beérik a virága.

Alkotások merített papíron

* Merre szokott túrázni?

— Gyalog is járok kirándulni, de a szervezett biciklitúrákat szeretem, mert ott sokan vagyunk. Amikor én szervezem, ott csak néhány személy van, aki szeret biciklizni. Ezeket az alkalmakat egyre körülményesebb megszervezni, mert az én korosztályom képviselői már nem tesznek meg ekkora túrákat, nehezen mozdulnak ki. Vannak megszokott túrák, főleg tavasszal, de most egy kicsit korlátozva vagyunk. Éveken át mentünk májusban gyalogtúrára az erdőbe az árvalányhaj virágzását nézni, óriási mezők vannak a nagyerdőben, de aztán a migránsok miatt abba kellett hagyni. Már három-négy éve nem tudunk bemenni, viszont minden évben megnézzük az egyhajúvirágot, tudok néhány helyet, ahol virágzik, valamint a tó körül is szoktunk kerékpározni.