— A gyermekkoromban nem októberben vagy novemberben kezdődött a karácsonyi készülődés, mint manapság, amikor október végén földíszítik a nagyvárosok utcáit és a falvakban is a házakat. Gyakran már egy hónappal korábban villognak a fényfüzérek, és ez engem mindig ingerelt. Szerintem a karácsony nem a csillogásról, nem a gazdagságról szól. Ezzel csak az emberek vásárlási lázát fűtik, és nekem úgy tűnik, hogy ennyi csillogás után mire ideér a karácsony, már nincs is az az öröm. Elveszti a jelentőségét, azt a valódit és tisztát, ami a karácsony.

* Gyerekkorodban nálatok miből állt a karácsonyi készülődés?

— Úgy emlékszem, november közepe táján anyánk ránk szólt — van egy nővérem, ő négy évvel idősebb —, hogy ne dobjuk el a csokoládé papírját, mert majd kell a karácsonyfára. És valójában ez volt a készülődés. Megőriztük az ezüstpapírokat, de nem akárhogyan, nem gyűrötten, hanem szépen kisimítottuk az ujjunkkal, a körmünkkel, és dobozba raktuk. Abba tekertük bele a diót, mellyel a karácsonyfát díszítettük. Minden évben megőriztük a szaloncukor papírját is, mert azok színesek voltak.

* Szeretted a szaloncukrot?

— Soha nem szerettem, mert abban az időben még azok a kemény, szörnyen édes szaloncukrok voltak. Az viszont megmaradt, hogy mindig volt a karácsonyfa alatt mackós csokoládé. A csomagolásán egy barna mackó tartott egy csokoládét, és azon is volt egy barna mackó, és az szintén tartott egy csokoládét, és ez így ment a végtelenségig. Gyerekfejjel így képzeltem el a végtelent. Most, ha erre a csokoládéra gondolok, akkor ez valahol a gyerekkorom.

* A családban hogyan ünnepeltetek?

— Szenteste mindig elmentünk az éjféli misére. Ez óriási dolog volt, mert én már négyévesen részt vettem az éjféli misén a nővéremmel meg az apámmal. Anyánk soha nem jött velünk, ő másmilyen vallású volt, de azért a karácsonyt megünnepeltük. Nagyon furcsa volt, hogy éjjel ki szabad menni a házból. Apánk fogta a kezünket, gyalog mentünk, és akkor mindig nagy hó volt. Nem emlékszem olyan karácsonyra, amikor ne lett volna hó. Jól fölöltöztettek bennünket, hogy ne fázzunk, mert hideg volt a templomban, és soha nem aludtunk el a misén. Amikor hazaértünk, akkor már szabad volt kocsonyát enni, mert karácsonyra anyám mindig főzött kocsonyát. Utána lefeküdtünk aludni, és nagy volt a boldogság.

* Téged manapság megihlet ez az ünnep?

— Nemrégen olvastam Füst Milán Konstantin úrfi fiatalsága című elbeszéléskötetét. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy könyv ennyire még nem érintett meg, mint ez. Van egy karácsonyi történet is benne, a Levél elmúlt karácsonyokról című, melyben Füst Milán arról ír, hogy az anyja mindig azt mondogatta, ha vacsorájuk csak a gazdagoknak van, minek a szegénységnek az ünnep. Tehát ha nincs mivel ünnepelni, nincs lehetőségük különlegesen finom ételeket, karácsonyfát, díszeket venni, ha nincs meg a hangulat a házban, az a karácsonyi, amely nemcsak érezhető, hanem látható is, akkor minek… És ezzel a gyerek kérdését is elüthette, hogy mi az a karácsony. A gyerek azonban átment szenteste a szomszéd mogorva öregemberhez, akit úgy hívtak, hogy Várjon Béla. Tőle is megkérdezte, milyen a karácsony, és ő azt mondta, „a karácsony szép ünnep, fiam, de a jóságot gyakorolni kéne, nem pedig ünnepelni”. Hát ez jár a fejemben mostanában — fejezte be gondolatait Kovács Jolánka.