A jobbítás útján

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A jobbítás útján

- Hogyan fogadta a díjat?- Nagyon boldog voltam, nagyon megörültem neki. A díjátadó ünnepségen megköszöntem dr. Szőke Annának, hogy megírta az ajánlást, az Aracs-bizottságának pedig, hogy elfogadta. Elmondtam, hogy ha valamilyen csoda folytán újra kezdhetném, és kaphatnék még egy esélyt az...

- Hogyan fogadta a díjat?
- Nagyon boldog voltam, nagyon megörültem neki. A díjátadó ünnepségen megköszöntem dr. Szőke Annának, hogy megírta az ajánlást, az Aracs-bizottságának pedig, hogy elfogadta. Elmondtam, hogy ha valamilyen csoda folytán újra kezdhetném, és kaphatnék még egy esélyt az élettől, ugyanazt végigcsinálnám, amit eddig. A tiszaszentmiklósi kultúrkör még vacsorát is rendezett a tiszteletemre, ami szintén nagyon meghatott!
- Kishegyesen született nyolcvan évvel ezelőtt... Milyen volt a pályakezdés?
- 1950-ben fejeztem be a tanítóképzőt Szabadkán, és utána Tiszaszentmiklóson kezdtem dolgozni mint tanítónő. Bekapcsolódtam a helyi kultúrkör munkájába. Két idősebb kolléga színdarabokat rendezett, ezekben én is szerepeltem. Közben besegítettem a munkájukba, és megtanultam, hogyan kell színre állítani a műveket.
Miután férjhez mentem, Hódegyházára kerültünk, majd három év múlva Szabadkára, aztán két és fél év után visszatértünk Tiszaszentmiklósra. Ott akkor nagyon csendes volt a művelődési élet. Az egyesületek épületeit elvették. Ezért az iskolában tanítottuk be a színdarabokat, szavalatokat, dalokat és a táncokat.
A nyolcvanas években, már nyugdíjasan, megalapítottam egy felnőttekből álló népdalkórust, és szép eredményt értünk el vele A tudás hatalom elnevezésű tévévetélkedőn. Ezzel a csoporttal jártuk aztán a szomszéd falvakat.
Négy évig voltam a helyi nőszervezet elnöke. Kézimunkáztunk. Minden nőnapra kézimunka-kiállítást rendeztünk, kirándulásokat szerveztünk, és nagyon sok szép helyre eljutottunk. Tagja vagyok a katolikus plébánia tanácsának, pénztárosi teendőket végzek. Hozzáfogtunk a templom tatarozásához, mert már nagyon ráfért, , de hogy mikor lesz befejezve a munka, azt egyelőre senki sem tudja.
Tagja vagyok a KÉK-nek is. Járok az előadásaikra. A magyar kultúregyesület munkájába szintén besegítek a nyári táborok idején. Amikor néhány évvel ezelőtt óvónőknek volt itt továbbképzés, néhány részvevőt befogadtam arra a néhány napra. Könyvbemutatókat szerveztem... Mostanában sokat olvasok, könyvet, újságot, és nézem a húsz-egynéhány éves tévé képernyőjén a híradót más érdekes műsorokkal együtt.
- Hogyan lett tanítónő?
- Világéletemben tanító szerettem volna lenni. Ketten voltunk testvérek a húgommal. Mindig tanítónénisdit játszottunk. Hol ő volt a tanítónő, hol én. Gyermekkori álmom volt, hogy egyszer majd tanítóképzőbe járjak. Kishegyesen egy idősebb fiú közgazdaságit fejezett be. Az én apámnak nagyon tetszett az a szakma, arra szeretett volna engem is irányítani, és azt mondta, a világért se menjek tanítóképzőbe, mert a tanítókat ide-oda helyezgetik. Be is iratkoztam a közgazdaságiba Szabadkán, de az oktatás szerb nyelven folyt, és én nem tudtam szerbül. Átiratkoztam hát a gimnáziumba. Félévkor Szűcs Vilmos, a tanítóképző igazgatója a gimnazistáknak előadást tartott a Népkörben. Elmondta, hogy át lehet iratkozni a képzőbe, mindjárt második osztályba. Újra fölébredt bennem a tanítóság utáni vágy, és végre sikerült a szüleim beleegyezését is megkapnom.
- Mi vonzotta erre a pályára?
- Nagyon szerettem a gyerekeket, főleg a kicsiket. Nagyon megörültem, amikor ide kerültem, és láttam az érdeklődő, csillogó szemű, szófogadó nebulókat. Nehéz körülmények között dolgoztunk. Csak egy háromlábú fatábla volt az osztályban meg egy fagolyós számológép. Az égvilágon semmi más. Ábécés könyvünk sem volt. A táblára írtam a szöveget az éppen tanult betűk felhasználásával. Így tanultak meg a gyerekeim olvasni. A szemléltető képeket is én rajzoltam. Ha volt mire. Az üzletben egyedül csomagolópapírt kaphattam, azt se mindig. Egyszer egy doboz színes krétát vett nekem a húgom. Hogy örültek a gyerekek, amikor színes krétával írtam vagy rajzoltam valamit a táblára! A másik osztályból is áthívták a gyerekeket, hogy nézzék meg, mit írt vagy rajzolt a tanító néni színes krétával. A másik osztály gyerekei nem láttak akkoriban még színes krétát sem. Ez volt akkor, az ötvenes években. Spórolnom kellett a krétával is, hogy sokáig tartson.
- Mi volt a nevelési-oktatási alapelve?
- Nagy súlyt helyeztem a gyerekek tudásának gyarapítására, arra, hogy eleget tegyek az előírt programnak, de a nevelést is fontosnak tartottam. Nem engedtem meg például, hogy eldobják az uzsonnát. Azt mondtam, ha nem vagy éhes, add oda a másiknak, vagy vidd haza. De eldobni nem szabad. Akkor arra is felhívtam a figyelmüket például, hogy az utcán köszönünk az idősebbeknek. Ma már nem köszönnek. Elmennek az ember mellett szótlanul. Legalább annyit mondanának, hogy jó napot. Nevelési hibából ered manapság a szemetelés is. Hogy csak mennyi hulladékot átdobálnak az udvaromba a mellettünk levő sportpályáról! Ha belesulykolnák a gyerekek fejébe, hogy ne dobáljanak szanaszét mindent, megszoknák a rendet. Sajnos, a felnőttek sem különbek. Tisztelet a kivételnek. Amikor focitorna van, a mérkőzések elhúzódnak este 11-12 óráig is. Hallom a gyerekhangokat, és arra gondolok, hogy milyen szülő az, akinek nem hiányzik a 9, 10, 11 éves gyermeke éjszaka 11-kor. Az udvariasságra szintén nevelni kell. Azt mondja a gyerek az üzletben az árusnak: ,,Adj egy rágót!' Mondom neki, azt úgy kell mondani, hogy kérek szépen vagy kérek egy rágót... A gyerek csak bámult rám....
- Az idén volt először Szent István-napi ünnepség Tiszaszentmiklóson. Önt kértek meg, hogy írjon és mondjon alkalmi beszédet.
- Az ünnepségen elmondtam, hogy a mi falunkban első alkalommal kerül sor az ilyenfajta rendezvényre, és hogy ezt a kezdeményezést csak üdvözölni tudom. Megköszöntem a helyi kultúrkör vezetőségének és a hitközségi tanács tagjainak, hogy összefogtak az ünnep sikere érdekében. Jó lenne, ha ez az ünneplánc a jövőben is folytatódna. Hiszen Szent István király a miénk is. Az új kenyér megszentelésével pedig hálát adunk Istennek, hogy az idén is termett kenyérnek való. Aztán Szent Istvánról is szóltam pár szót, hogy nem politikai megfontolásból vette fel a kereszténységet, hanem az őszinte keresztény hit alapján vezette be népünket az európai népek közösségébe. Legfontosabb kapcsunk Európával a kereszténység, Krisztus követése volt. A középkorban kereszténynek lenni ugyanazt jelentette, mint európainak lenni. Szent István napjának a megünneplése pedig az összetartozás érzését is erősíti az elszakított nemzetrészekben. A türelem és az elfogulatlan ítélkezés, az egyenes gerinccel való, becsületes kormányzás aktuális ma is. Türelem, elfogulatlan ráfigyelés kell ahhoz, hogy az emberekben, a dolgokban, a helyzetekben megtaláljuk a jobbítás útját.
- Mondana-e néhány szót a családjáról?
- A férjem már meghalt. A fiam lakatos és esztergályos lett, megnősült. Két lánya van. Az idősebb befejezte az orvosi egyetemet, a fiatalabb pedig az egészségügyi főiskolát. Nincs munkája. A lányom Zentán él. Két fiuk és egy lányuk született. A fiúk informatikát fejezetek be, de egyelőre még nem tudtak elhelyezkedni a szakmájukban. Valamiből azonban élni is kell. Az idősebbik megnősült, a felesége sem tudott elhelyezkedni, ezért úgy döntöttek, hogy ékszerüzletet nyitnak. Az a szerencse, hogy mindkét fiú az apjuk mellett kitanulta az ékszerészmesterséget is. A fiatalabb fiú a szülei üzletében dolgozik.
- Gond a pénztelenség, hogyan teszi túl rajta magát?
- Én hitelben nem vásárolok. Ha nincs pénzem, nem vásárolok. Abból főzök, ami itthon van. Senki sem látja, hogy mit eszem. Tejre és kenyérre való mindig van. Nem vásárolok csak azért, mert valami jaj, de szép... Ilyen nálunk nem volt, hogy gyerünk, vegyünk meg valamit, majd kifizetjük. Amikor összegyűjtöttük a rávalót, akkor mentünk vásárolni. Ha van pénzem, veszek divatos ruhát, ha nem, akkor viselem a régit. Ha hazajöttünk, átöltöztünk, felvettük a házi ruhát, a hitványabbat, amelyben lehetett itthon dolgozni.
- Munkája során sok volt a visszahúzó erő is, a kiábrándulás. Van-e valamilyen receptje ellene?
- A kitartás. Semmi más. Csináltuk a magunk dolgát akkor is, amikor bíráltak bennünket. Mondtam a kritizálónak, hát vedd át te az én munkámat, és csináld, ha jobban tudod. Ha nem akarod csinálni, akkor pedig hallgass. Az ember úgyis mindig úgy akarja csinálni, hogy jó legyen.
- Mit javasol a jövendőbeli tanítóknak?
- Olyan ember válassza ezt a szakmát, aki valóban szereti a gyerekeket. Ma sajnos ennek a szakmának nincsen becsülete. A gyerekek és a szülők valamikor felnéztek a tanítóra. Ma nem így van. A pedagógust egyáltalán nem védi a törvény. A legkisebb unokám nyolcadikos. Angoltanár szeretne lenni. Mondtam neki, legyen inkább tolmács vagy valami hasonló... Ha pedagógus lesz, még megverik, ha rossz jegyet ad...

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink