— Én ennek a megdönthetetlen ténynek lettem az áldozata — mondja határozottan —, pedig azt hittem magamról, hogy meg tudom ítélni az embereket. Mentségemre legyen mondva, hogy kora gyermekkoromtól annyi rosszat megéltem, hogy ha bármi jó történt velem, mindig nagyon tudtam értékelni. De azt hiszem, minden embernek van egy tűréshatára, és ha eléri, változtatni akar. Mindez talán okoskodásnak tűnik, pedig nem annak szánom. De ha az én esetemből egyetlen asszony is tanul, én már azzal is meg leszek elégedve. Nincs az én sorsomban semmi figyelemre méltó, talán csak az, hogy változtatni akartam azon, amiről úgy éreztem, hogy már nem tudom tovább elviselni.

Parasztcsaládból származom, hárman vagyunk testvérek. Az apám iskolapéldája a vaskalapos parasztlogikának: az élet értelme a látástól vakulásig való munka, az asszonyoknak a fakanál, a férfiaknak a nadrágszíj meg a kapa — a többit majd az isten adja. Ezért történt, hogy a nővérem és én csak az általános iskolát fejeztük be, az öcsémet inasiskolába küldték, de nem volt egy agytröszt, kimaradt a második évből. Így mindhárman a tanyán nőttünk fel, dolgoztunk a nyolc hold földön. Apámnak szerződése volt a vágóhíddal, így évente legalább kétszáz disznót hizlaltunk fel. És mindezt mi hárman, a gyerekek csináltuk.

Én megmondtam a szüleimnek, hogy amint nagykorú leszek, a városba megyek dolgozni, a magam ura akarok lenni. Az apám gúnyolódott ugyan, de tudta, hogy elmegyek hazulról. A városban egy idős asszony mosodájában kezdtem dolgozni. Eleinte mindennap utaztam haza, de néhány hónap múlva a gazdaasszony befogadott. Volt egy pici szobám, de nekem elég volt. A jövendő férjemet is úgy ismertem meg, hogy a kissé hibbant nővére hozott valamilyen mosnivalót, és ő jött a tiszta, kivasalt ruháért. Udvarolni kezdett, a munkahelyemen mindenki azt mondta, hogy nagyon rendes fiatalember, csak a családja zilált egy kicsit: a nővére fogyatékos, az apja iszákos, de egyedül tartja el a családját, a fiát is iskoláztatta. Autószerelő volt, a város egyik leghíresebb magánműhelyében dolgozott. Majdnem egyévi udvarlás után megkérte a kezemet, és összeházasodtunk. Anyósoméknak volt egy háromszobás bérelt lakásuk, eleinte velük éltünk. Amikor megszületett a fiam, én nagyon vágytam saját otthonra, de a párom nem akarta otthagyni a családját. De amikor az apja öngyilkos lett, a férjem kezdeményezte, hogy költözzünk el, ha nem akarunk mi is megbolondulni. Csak rövid ideig éltünk külön, a sógornőm egyre betegebb lett, bántalmazni kezdte anyósomat, hát visszamentünk. Én hiába gyakoroltam nyomást a férjemre, ő sajnálta az anyját. A két irányból ránehezedő teher miatt ő is inni kezdett. Pedig egy aranykezű szerelő volt, annyit kereshetett volna, amennyit akar. Ötször volt elvonókúrán, de utána mindig visszaesett. A fiunk, aki egyébként sikerrel befejezte az állatorvosi egyetemet, rettenetesen szégyellte az apja viselkedését.

Amikor anyósom is meghalt, azt mondtam a férjemnek, kezdjük végre a magunk életét élni, de nem hallgatott rám. S ami addig sosem fordult elő: meg is ütött. Ott akartam hagyni, haza akartam menni a szüleimhez, de apám azt mondta, ha már leszakítottam, hát szagoljam — de aztán kénytelen voltam elmenni a lakásból. A fiam egy ideig velem volt, viszont néhány hónap múlva megismert egy lányt, és összeköltöztek. Beadtam a válókeresetet, de a férjem májrákot kapott, és én nem tudtam otthagyni, volt feleségként egészen a haláláig ápoltam. Ott maradtam a hibbant sógornőmmel, aki ekkor már lopott, verekedett, gyújtogatott. Úgy éreztem, megfulladok a lakásban, és két évvel a férjem halála után hozzámentem egy nyugalmazott katonatiszthez. Nekem lakásom volt, munkahelyem, felnőtt gyerekem, úgy éreztem, ideje már, hogy egy kicsit jobbra forduljon az életem. De kiderült, hogy az új férjem sosem volt katonatiszt, nyugdíja sincs, van viszont két büntetett előéletű fia. Akkor kezdtem igazán gyanakodni, amikor arra kért, hogy írassam rá a lakásomat, utána majd ő is rám íratja az övét — pedig nem is volt neki. Az elutasításom után hazugságokat kezdett rólam terjeszteni, például azt, hogy a fiammal élek, majd ennél durvább dolgokat is művelt. Egy éjjel odaküldte a lakásomra a rendőrséget és a mentőket, mert azt jelentette, hogy a fiam agyonlőtt! A fiam ezek után megszakított velem minden kapcsolatot. Ezután hónapokig tartott, mire el tudtam válni. Most azon dolgozom, hogy a fiammal rendbe hozzam a viszonyomat, hiszen nekem mindig ő volt a legfontosabb. A legnagyobb hibát akkor követtem el, amikor végre önmagamnak is egy kicsit jobb életet akartam, de nem ügyeltem arra, kivel akarom ezt elérni.