— Valóban úgy egyeztünk meg, hogy a férjem csak jelen lesz, én beszélek majd — mondja egy kissé felszabadultabban az asszony. — Gyermekkorunk óta ismerjük egymást, ötödik éve vagyunk házasok, és azóta tervezzük ezt a beszélgetést. Elsősorban azért, hogy bátorságot öntsünk azokba a fiatalokba, akiket családjuk, környezetük igyekszik egymás ellen uszítani. Mi a magunk példájával akarjuk bizonyítani, hogy a helyes utat nem mindig az idősebbek, tapasztaltabbak tudják kiválasztani. Mert a jó utat elsősorban a szív és nem az ész irányítja. Igaz, hogy a mai fiatalok már elég szabadok ahhoz, hogy önállóan döntsenek életútjukról, de azért senkinek sem esik jól, ha párválasztás alkalmával állandóan azt hallja: ez nem neked való. Nekem is ezt ismételte a környezetem, és bizony előfordult, hogy komolyan fontolóra vettem, amit tanácsoltak. De aztán valami belülről mindig azt súgta, hogy higgyek a szívemnek. Így tettem, és úgy érzem, jól.

Egy faluban születtünk, én három évvel a férjem után. Ők a falu egyik, mi a másik végén laktunk, de a családunk ismerte egymást. A férjemnek volt egy bátyja, aki már kicsi korában felrúgta a szabályokat. Már kisiskolás korában állandóan zűr volt körülötte. Ahogy az öccse iskoláskorú lett, gyorsan a hatása alá került, habár ő sokkal nyugodtabb természetű volt. Amikor a férjem középiskolába került, a bátyja már harmadikos volt, és továbbra is ő volt a fiatalabb ideálja. Az apró csínytevésekből lassan szervezett, súlyosabb ügyek születtek: trafikfeltörések, lopások stb. Lassan híre kelt, hogy a testvérpár milyen „ügyes”, és a falu feketelistájára kerültek a fiúk és a családjuk is. Egy motorkerékpár lopása közben elfogták őket. Mivel a férjem még nem volt nagykorú, a bátyja magára vállalta a lopást, állítva, hogy a testvére véletlenül volt a helyszín közelében. Másfél év börtönre ítélték, és a büntetése kitöltése idején egy építkezésen — ahova a rabokat olcsó munkaerőként kölcsönbe adták a kivitelezőknek — dolgozva leesett az állványról, és néhány nap múlva belehalt a sérülésébe. Ez a szerencsétlenség tette helyes vágányra a férjemet!

Ő már a városban dolgozott, amikor én középiskolás voltam. Reggelenként együtt utaztunk. Eleinte csak beszélgettünk, de olyan jó volt vele társalogni, olyan sok mindenben volt egyforma véleményünk, hogy idővel mindketten úgy éreztük, valami történik velünk. Én először anyunak meséltem a barátságunkról, de ő már ettől is megijedt. Igyekezett meggyőzni, hogy rossz a választásom. Arról nem beszéltem anyámnak sem, hogy szerelmes vagyok, de úgy látszik, tudta. Minden erejét bevetve igyekezett meggyőzni, hogy nemcsak téves, de veszélyes is a választásom. És vázolta, mi vár egy ismert tolvaj családjára. Hiába mondtam, hogy megváltozott, a bátyja halála felnyitotta a szemét, és a történtek után a lelkiismerete sem hagyta nyugton, hiszen a testvére egy kicsit miatta is ült. Mindent őszintén elmeséltem a férjemnek, aki azt mondta, ha neki lánya volna, ő sem szívesen adná egy rossz hírű legényhez. Elhatároztuk, hogy várunk, amíg be nem fejezem a középiskolát, és utána döntünk a jövőnkről. Még be sem fejeztem az iskolát, amikor a férjem anyja felakasztotta magát. A falu persze felhördült, mindenki a férjemet és a halott bátyját okolta a szerencsétlenségért. Sosem felejtem el a férjem akkori viselkedését, tele volt bűntudattal, alig tartottam benne a lelket.

Nem tudtam, kihez forduljak segítségért, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Végül anyut kértem meg, beszéljen Istivel, mondjon neki néhány szép szót, ennek hatására talán jobban lesz. És anyu elvállalta a „lélekgyógyász” szerepét. Azt hiszem, Isti mindössze három alkalommal volt nálunk. (Felesége mellett szótlanul ülve Isti felemeli a kezét, és négy ujját mutatja.) Jó, négyszer. De anyu szavai gyógyírként hatottak. Lassan jött helyre, de már szabadon bejárt hozzánk. Egy évvel az anyja halála után anyu kérdezte meg: na, fiatalember, készen állsz a nősülésre? Isti csak a szemét meregette. Félszegen kérdezte meg anyut, zavarja-e még, hogy a falu megbélyegezte őt. Anyám, az én okos, melegszívű anyám akkor azt mondta neki: tudod, fiam, téged és a lányomat látva már elhiszem, hogy az életünkben a jó utat elsősorban a szív és nem a falu közvéleménye határozza meg. Ennek hála volt bátorságunk elmesélni a házasságunk, szerelmünk történetét. Meg azért is, mert júliusban megszületik a lányunk. Történetünket — újságban — eltesszük neki. Emlékbe.